A Finito Tasnádi István verses színműve, hommage à Molière, egy Blondin Gáspár nevű munkanélküli – szakképzettségét tekintve hentes – haláláról szól, helyesebben hősünknek tele van a töke az élettel, ezért bezárkózik a budiba, amelyet környezete önfeladásként értékel, az esetre rákap a bulvárra éhes média, s Blondin föltételezett és készpénznek vett közeljövendőbeli öngyilkosságára a polgármester, egy szakpszichológus, egy költő és egy popsztár egyaránt bizniszt és/vagy hírverést bazírozna.
Ehhez képest érdekes, hogy Kaposváron egy echte értelmiségi figurába kellene belelátnunk a mindenre elszánt, kissé darabos és sistergő Blondint: az őt játszó Kelemen József nem az, aki először eszébe jutna az embernek erről a karakterről, ez persze nem baj, de másodszorra sem tűnik jó ötletnek, és az előadás tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy erről a Blondinról nem nagyon volt gondolva semmi, majdhogynem jelentéktelen lenne, ha nem ülne a kiemelt budiban a színpad közepén. Mert az egyebekben kiváló színész ugyan természetesen eljátssza a kiábrándult vidéki vagányt, de hogy miért is került oda, ahol most van (egyáltalán: hol van most?), az nem igazán derül ki.
Apropó _hol_: vajon mi akar lenni az a tér, amit Csanádi Judit tervezett az előadás számára? Zöld csempés szoba, amelynek oldalában egy ház van (jó néhány ajtóval – de miért van ott sok ajtó?), a felső szint egy templomra emlékeztet (majd onnan jön az angyal képében feloldást és színházfelújítást ígérő Hivatalos úr – na de ezért, az utolsó három percért van ott két felvonást?), összességében pedig tippem sincs arra, mi lehet ez. De még ez sem lenne baj, ha ez a közegtelenség nem nyomná rá a bélyegét az egészre.
Mivel az előadás alappillérei teljesen bizonytalanok (egy szellemi embernek látszó állítólagos fizikai munkás egy spiritualitást hordozó, de megfoghatatlan térben, a közepén egy kerti árnyékszékkel), elég nehéz a darabba préselnie magát a nézőnek. De végül is sikerül, megismerjük a szereplőket, a problémát, jöhetne a voltaképpeni lényeg: a Blondin halálára való felkészülés és az igazi valóságshow. De mindez nem jön, mert ehelyett szájbarágós médiakritikát kapunk a második felvonásban, lapos utalások és közhelyes poénok hadát, és ami nagyon gyanús, hogy a közönség kizárólag a szövegekben elhelyezett vicceken nevet, egyetlen színpadi akció sem arat különösebb tetszést; a szövegszintű poénok is a szar-fasz-basz témakör és ragozott alakjai szintjén süvítenek (van belőlük a második részben jócskán).
S mindez lecsorog a nézőtérre is. A "Pál-show" közönségét az előadás közönsége játssza, s tapsolnak és rökönyödnek a nézők a felmutatott táblák nyomán, ahogy kell, és ezen nem győzök újra és újra csodálkozni, hogy ha valaki tapsra utasítja a fizető közönséget egy emelvényről, az azonnal ovációba kezd. Ha ez maga a kritika, hát rendben van, de ezért teljesen felesleges a Finitót műsorra tűzni. Pedig mintha ez lett volna a cél, és ez így nem nagyon van jól. Mert a karakterek Göttinger Pál rendezésében többnyire paródiák, amit lehet igazán elrajzoltan-agyeldobósan játszani, mint a gesztusban-hangban erőteljesen túlzó Kaszás Gergő (a porlepte művészideológus Bicke B. László költő), a szövegtévesztések miatt kissé indiszponáltnak ható Szikszai Rémusz (a maximálisan extrovertált Pál, médiaszemélyiség), vagy a téves (tévés) hangsúlyozási divatra rájátszó Grisnik Petra (Reszlik Hajnalka Myrtill, riporter), csakhogy akár Kelemen, akár a nejét alakító Varga Zsuzsa, az anyóst játszó Csonka Ibolya, a polgármester szerepében látható Sarkadi Kiss János egyaránt keresik a karakterek valósághoz kötődését, a személyiségrétegeket, és láthatóan nemigen tudnak azzal mit kezdeni, hogy a rendezői koncepció ezt teljesen figyelmen kívül hagyja. A karakterek múltjának hiányának azonban a jelenben vannak következményei. Mintha kommunikációs csődhelyzet felé evickélne az előadás – de ez nem kint, a színpadon, hanem valahol mélyen, a rendszeren belül történne, és ez a belső harc egyszerűen felemészti az egész produkciót.
Így ha azt kérdeznék, miről szól a kaposvári Finito, valami olyasmit mondanék, hogy médiakritika akar lenni – amely nem tart ki sokáig, 2 óra 50 percig pedig végképpen nem –, de igazából pontosan az a válaszom, mintha azt kérdeznék, miért éppen annyi ajtó van a színpadkép bal oldalán. Nem tudom.
Az ajtók persze nagyon jók, mert ki-be lehet rajtuk mászkálni, szimbolikát lehet benne találni, ahogy abban is, hogy végig harmónium szól (nyilván itt a felvázolt szituáció és a hangszer méltóságteljes hangzásának ellentéte kellene, hogy megragadjon), a végén az angyal bejön és helyreteszi a dolgokat: ebben az előadásban egy grammot nem kell gondolkodni, minden ki van mondva, meg van mutatva, gondolom, ez lenne a szórakoztatás.
A végén az angyal képében megjelenő Hivatalos úr (Nyári Oszkár) hitet, bizodalmat és reményt kántáló szövegére reakcióként az újfent a budin csücsülő Blondin annyit mond, hogy: – Anyád!
Ez a vége. Úgyhogy minden mentség és egyéb helyett legyen mára ez a tanulság.
_(Városmajori Szabadtéri Színpad, Budapest, 2012. június 21.)_
