A marosvásárhelyi társulatnak láthatóan nem az volt az eredeti szándéka, hogy a szervezés dolgát megkönnyítse a középiskolák felé, hanem valóban akartak valamit mondani a kiállhatatlan Kata és vad zabolázója köré felépített nemi háborúról és hatalmi harcokról. Azonban ezt egy pillanatig sem kényszeredetten teszik, ahol úgy kell, ott habkönnyű gegelés megy a gatyaletolástól a rappelésig, ahol pedig lehet, ott megállnak egy pillanatra az emberi méltóság és a hatalom cseppet sem felemelő kapcsolatánál. Ugyanakkor minden mediterránmód könnyed, úgyhogy azért nincs vérdráma.
Ami viszont van, az elsősorban szórakoztatás. Shakespeare közel sem vegytiszta dramaturgiával kivitelezett népszórakoztató sztorijában vannak légies könnyedséggel szabadon hagyott karakterek és jelenetek, amelyek csak és kizárólag azt a pőre célt szolgálják, hogy az inkognitókba és szerelmi sokszögekbe keveredett férfiak és lányok elég nagy számban szerepeljenek ahhoz, hogy poént lehessen belőlük kihozni. Ezzel persze az égvilágon semmi baj nincsen, hiszen még csattanó is épül rájuk, de Sorin Militaru rendező nem is akarja többnek értelmezni az így vagy úgy agyatlan kérőket és feleségjelölteteket, mint aminek elsőre tűnnek: a szívet a lágyékkal, a lelket a pénztárcával összekeverő kamaszok és bakfisok kicsinyes és mégis szerethető vergődésének. Ezt a vergődést azonban a társulat nem kívülről szemléli, hanem nyakig merül belé, mert ezeket a félreértéseket nem csak az itáliai kereskedővárosok távoli szegleteiben követik el az emberek, de nem ám...
Ehhez pedig a konkrét helyszíntől kellően elvonatkoztatott, minimalista terepet biztosít Alina Herescu kikötőre emlékeztető díszlete, amelyhez főként néhány szék és asztal biztosítja a variabilitást – igaz, az eredeti fotók tanulsága szerint ha épp nem várszínházi környezetben játszik a társulat, akkor jelentéses függönyerdő tornyosul a játéktér mögé, de ez Kisvárdán a kamionban maradhatott, ami nem is biztos, hogy nagy baj. A jelmezek ugyancsak Herescu munkáját dicsérik, egyszerűen keverik a klasszikust a kortárssal, és a punkság sem hatalmasodik el a karaktereken, csak tán Petruchión, aki kap némi Mad Max-es beütést is.
Apropó punk: ez nem az a pesti aluljárós lejmolós punkhorda, csupán szofisztikált anarchisták, akik – bármily paradox – elismerik a világ pénz diktálta rendjét, vágyják is azt, csak éppen nem akarják a saját életükre is vonatkoztatni. Így viszont marad energia a játszmákra, és ennek lesz Kata egyszerre szenvedő és élvező alanya, mert Bokor Barna Petruchiója vad és harsány diktátor, de jószándékú férj is tud lenni, így nem lehet egyszerre sem gyűlölni, sem szeretni. Kata pedig tényleg olyan, mint egy női testbe száműzött tenyészbika, aki csak a megfelelő cowboyra vár; Berekméri Katalin alakításában pedig ezt a helyzetet egyszerre szereti és gyűlöli. A szelídítési folyamatot azonban töménytelen mennyiségű geg szegélyezi, kezdve Kárp György (Baptista Minola) remekbe szabott Don Corleone-figurájától – aki úgy tud Marlon Brando lenni, hogy nem is válik azzá igazán, de paródiába sem hajlik át, miközben végig a komédia egyik motorja marad – egészen Sebestyén Aba Elvist idéző papjáig, aki a szemtelen Grumio karakterében is pontosan érzi, hogy mikor, mit és hogyan érdemes csinálni a színpadon. Ez az arányérzék egyébként az egész előadásra igaz – csak a felvonáskezdések izzanak szolidabb hőfokon az optimálisnál –, amely a sikamlós poénoknál sem veszíti el ezt a képességét, hiába kerül elő még két plüssbilincs is Bianca (Gecse Ramona) álmodozása közben.
Bár van néhány kérdőjel az előadásban, mint például a színen olykor keresztülbukdácsoló katona, vagy a második felvonás elején felbukkanó, mosdónak álcázott férfivécé-díszlet, de az utolsó jelenetben egymásnak feszülő lakodalmi asztalok úgy csattannak egymásnak, hogy abból világosan rajzolódik ki a kérdőjel: most komolyan ez lenne a férfi-nő kapcsolat netovábbja, hogy ki tudja könnyebben derékba törni a másikat? Ez tényleg pusztán egy hatalmi játszma? Tényleg?
_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 25.)_
