A '90-es évek slágereire ráhúzni egy musicalt: nem is tűnik ördögtől való gondolatnak – még a magyar popzene sötét és egysíkú útvesztőiben is lehet találni egy-egy gyöngyszemet. De ebben bányászni kizárólag mértékkel és odafigyeléssel szabad, az idő ugyanis nem véletlenül temetett – vagy igyekezett eltemetni – nem csak számokat, de komplett együtteseket is. Ami egy nyár erejéig üdítőnek vagy dallamosnak hat, az a következő nyáron már cikinek és gáznak tűnik, de amint kiment valami a divatból, jön az új – nagyjából ugyanabból a két hangból és kifejezésből építkezve. Ezzel a világon semmi baj nincs, ilyen a szórakoztatóipar, aki élvezi, hallgatja, akinek konzerv és mű, az kikapcsolja a rádiót. Az viszont már ijesztő, amikor ezeket az egykaptafás, romantikus filmekből előásott, bonbon-érzelmekre és a szívben fájdalmasan mélyre hatoló műmeghatásokra építkező számokat valaki elkezdi komolyan venni. Ugyan senki nem néz furcsán, ha nyolc évesek pár sor erejéig Császár Előd és Alexa Tiltott szerelem című sajnálatos duettjét dúdolják, de amikor két felnőtt teszi mindezt önkifejezés címén, az talán több, mint furcsa.

A dolog persze képletes – hiszen tudjuk: nem kell mindent szó szerint érteni, ami a színpadon van. Úgyhogy gyorsan nézzünk is az Érinthetetlenekben elhangzó magyar slágerek mögé – amiknek csak jelentős része '90-es évekbeli, akad a '80-as és 2000-es évekből is egy-egy tiszavirágéletű zene. A szórakoztatóipar – bár egyesek váltig állítják – nem buta: pontosan tudja, hogy egy-egy zene meddig eladható, hogy mire van igénye az embereknek és azt hogyan lehet kiszolgálni. Pontosan ezért pörög ennyire ez a terület, mert mindig újat és újat kell nyomnia, hogy ne unhassa meg, ne töltődhessen túl senki – még észrevennék, hogy üres; arra pedig csak kevesen döbbennek rá, hogy az "új" valójában mindig ugyanaz, csak egy picit más köntösben.

Máris ott vagyunk, hogy nem a világ legnagyobb ötlete levedlett slágerekből musicalt készíteni. Persze lehet bányászni a sarokba dobált cédétoronyban. Az Érinthetetlenek esetében ez a bányász nem hatolt túl mélyre, az ismeretlen zenei szerkesztőt vélhetően a „mi volt nagy sláger?” kérdés vezette, és nem hogy mi az, ami vállalható, vagy hogy mit képes izgalmasan eljátszani egy kisebb szimfonikus zenekar. A Pejtsik Péter vezette együttes pedig játszik tisztességesen, precízen, zavarbaejtően pontosan és profin szólaltatják meg a Czomba Imre által áthangszerelt, általában véve legjobb lehetséges formájukat futó számokat, amik közül érezhetően az működik jobban, amely esetében fellelhető volt valamiféle zenei alapanyag, egyébként csak ismétlik a vonósok és fúvósok a zongorán elhangzó főtémákat. Az kétségtelen, hogy az Eddától kezdve Sub Bass Monsterig – még ha utóbbi kongás mixének semmi köze nincs az eredetihez – minden jól szól, az már egy másik kérdés, hogy egy ekkora zenekar egyszerűen ledobja magáról a Groovehouse két hangra írt, Hajnal című számát, ugyanis pillanatok alatt kipukkad a hatás-lufi.

Márpedig ez a zenebutik elvileg musical lenne - ennek, fiúk-lányok, hatnia kell, ütnie kell, szólnia kell, hogy jöhessenek rajongani az emberek. Ehhez viszont valamit le kell tenni az asztalra – de a színház nem az a műfaj, ami beéri kevéssel. Nem lehet olyan könnyen eladni vagy behúzni a csőbe a nézőt – hosszú távon persze –, mint egy hollywoodi film esetében. A színpad szomjazza a valóságos drámát, a cselekvést, a történetet, a sorsokat, az emberi viszonyokat és mindezek mögött magát az embert. Ehhez képest Tallér Edina szövegei minden hasonlót elhagyva javarészt érzelmi vívódásokról szólnak, kimondva a kimondhatatlant és elmondva a nem megmutatott történetet.

Így a művet rendezőként jegyző Simon Kornél meglehetős hátrányból indul, amikor mindezt a színpadra kell tennie. Az Érinthetetlenek sokszor nem is képes túlmutatni felmondott szövegeken, illetve a hozzá mintegy illusztrációként társított, üzemszerűen adagolt és eljátszott érzelmeken. A puszta hatás pedig önmagában hatástalan – a hatás csak valaminek a mentén tud megszületni.

Crash, a maffiafőnök története egyébiránt egy tisztességes és használható klisét lovagol meg: az értékválság és lelkiismereti vívódás könnyen átélhető és minden ember számára felszínesen ismerős útjait. Crasht el akarja kapni Rightman, a rendőrfőnök, aki azonban szerelmes lesz a maffiózó lányába. Ám ez sem gátolja a cselekvésben, és beépített kollégájával, Coltonnal – aki időközben átcsábul a másik oldalhoz – végül rajtaütnek Crashen, aki ahelyett, hogy elmenekülne – hogy végre tisztára mossa magát –, vállalja a következményeket. Lánya, Hanna végül megbékél szerelme küldetésével és a párocska is egymásra talál. Zeneileg rengeteg utalást kapunk arra, hogy ez valóban egy amerikai krimi lesz, ebből a színpadon azonban semmi nem valósul meg.

Egyházi Géza ugyanis nem talál semmiféle karakterjegyet az egydimenziósságában kettős Crashben – jóságából és indulataiból sem szólal meg semmi, kizárólag a pontosan és szépen elénekelt dalok. Magyar Bálint (Rightman) nem is próbálkozik színészi munkával, inkább csak felmondja a rá osztott sorokat, és kellő érzelmi támogatással énekli a dalokat. A rendőrfőnök jellegtelenségében ideális párja Hannának, akit Andrádi Zsanett színpadi fellépése leginkább az eldöntetlenségben hagy. Gerner Csaba elszántan és következetesen hozza az ízig-vérig gonosz Colton figuráját, Trokán Anna pedig vagányan, a végletekig eltökélten, szinte semmitől nem visszariadva kölcsönöz színeket az előadásnak Xenia, a szexmániás narkós lány szerepében. Üdítő, ahogy Józsa Imre Fedorként pár orosz közhelyre építkező gesztussal, nagyvonalú energikussággal pörgeti fel a maffiózók életét – izgalmas párt alkotva Fekete Linda alkoholista és nyomulós Olgájával. Fehér Adrienn pedig igyekszik konkrétumokat mutatni Suzanne kiszolgáltatottságából és megtörtségéből.

A színésznő azonban nincs egyszerű helyzetben, ugyanis amint sikerül megindokolnia, hogy szerepének miért kell megválnia férjétől, minden addigi teljesítményét annulálja a Hogyan tudnék élni nélküled című szám eléneklésével. Ez a fajta nagyvonalú szerkesztés egyébként is jellemző az előadás és a benne megszólaló dalok kapcsolatára: egy-egy szám szövegének sokszor semmi köze nincs az előtte zajló jelenethez, sőt sokszor teljesen az ellenkezőjét jelenti. Fincza Erika koreográfiái viszont egyszerű mozdulatokkal, profin töltik fel a Szolga István díszletében sokszor meglehetősen üresnek és hiányosnak tűnő színpadot – amit akárhogy igyekeznek, a ledes szuper kivetítőkre rajzolt hátterek nem tudnak pótolni.

Leginkább valahol ott csúszik félre a produkció, hogy megpróbálja magát komolyan venni, azonban az egymással semmilyen viszonyban nem lévő elemek – gondoljunk csak bele: magyar slágerek kontra hollywoodi sztori orosz maffiózókról kontra matyóhímzés kontra musical – élvezetes színházi produkció helyett egy identitászavaros show-műsort adnak ki. A legnagyobb tévedés mégis mindezt musicalnek nevezni – nem az, hiszen a műfaj semmilyen kritériumának nem felel meg (ahogy a slágerek sem szólnak úgy mint a musicalbetétek). A sikeres szórakoztató színház számára sem választható út, hogy nézőit egy percig se kezelje felnőttként, és kizárólag látszólagos hatáselemeket durrogtasson előttük. A színház ugyanis ezt láthatóan és érezhetően leveti magáról.