Ehhez néhányan kaptak fehér maszkot, néhányan nem (hogy miért pont Orgon és Tartuffe nem, arra színpadi utalás nem érkezik), de mindenki korhűnek ható ruhában van, és messziről kerül mindent, ami a természetességgel valamiféle viszonyban állna. Ez lenne a kisebb baj, hiszen miért ne lehetne elnagyoltan (farce-ban, vaudeville-ben) játszani a Tartuffe-öt, de a helyzet az, hogy mindenki az első pillanatban felveszi az előjegyzett arcvonását, és nem kevésbé statikus, commedia dell'artésra vett hanghordozással elmondja a szöveget. Bár néha olybá tűnik, hogy paródiát látunk – Virág György (Orgon) féktelenre hagyott mimikai produkciója, ijesztőre dagadó szemei és nyaki erei erre engednek következtetni –, ez mégsem tűnik egészen biztosnak, mert László Sándor osztálya formai ötletekkel nem rukkol elő a szövegek interpretálását értelmezendő.

Pedig az első jelenetnél még úgy tűnik, hogy azért lesz ebben kreatív meló is, mert a folyosón előadott jelenet azt az érzetet keltheti az egyszeri nézőben, hogy kiszakadunk a hagyományos színjátszás kereteiből, ám ez az érzésünk gyorsan elillan, amikor megérkezünk a zöld függönyökkel szegélyezett üres térbe, amiben néhány kocka funkcionál díszletként, amiből hol oltárt, hol ülőalkalmatosságot csinálnak a játszók. Mi pedig a helyünkről nézve követhetjük az emberesen meghúzott Tartuffe-sztorit. Ebben már nincs igazából semmi izgalmas, ki jobban (Nagyabonyi Emese például némi ösztönszerűt is bele tud tenni Elmire figurájába, ami így már-már többdimenziósnak mondható), ki kevésbé jobban hozza a faék-figurákat. Pedig az utolsó jelenet megint külső helyszínen játszódik, ami igazából csak a pikantériát ad a befejezésnek, hangsúlyt nem.

Egy fesztiválon persze ilyen előadásnak is helye lehet, senki nem ígérte, hogy valami truvájt fogunk látni, bár az sem volt kiírva, hogy inkább reneszánsz workshop lesz ez, mint előadás, igaz, ha már workshop, lehetett volna ennél sokkal, de sokkal merészebb (sokoldalúbb, izgalmasabb) is. Nem tűnt úgy, hogy a játszók (hallgatók, növendékek) nagyon beleizzadtak volna a feladatba, az meg pláne nem derült ki, hogy ez a Tartuffe nekik jelent-e valamit. Pedig ez végül is érdekes lehetett volna. Annál valószínűleg izgalmasabb, mint hogy fizikailag hogyan tudnak teljesíteni a növendékek egy Molière-előadást. Mert azt láthatóan tudják.

_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 29.)_