Noha az Áll a bálra való igény érezhetően inkább az alkotók és nem az aktualitások felől érkezett – ami miatt sokszor kifejezetten személyesnek tűnik a produkció –, mégis érezhető az arra való törekvés, hogy mindez minden néző számára is érdekes formában legyen tálalva. Ezt egy laza és tulajdonképpen kötetlen szabályok között működő keret biztosítja: a versek néha reflektálnak egymásra, sokszor pedig az azokat mondó színészek lépnek egymással interakcióba (dramaturg: Radnai Annamária). Ez a játék szerencsésen nem erőltetett, ahogy a versek és a dalok egymásutániságában sincs mindig rendszer. Van, hogy egy tekintet, van, hogy egy székáthelyezés, de van olyan is, hogy egy közös beszélgetés hozza létre a kohéziós erőt. De ez tényleg csak nagyvonalú szerkesztés, hiszen a legnagyobb élményt és a legerősebb kontextust – miszerint mindaz, amit látunk, itt és most történik öt emberrel – a színészek adják.

Például azzal az egyszerű, szinte érzékelhetetlen játékkal, amivel Bodnár Erika koncentráltan és értelmezve képes elmondani a Mosonyi Aliz Magyarmesék című írásából kiragadott részleteket, meglehetősen groteszk nézőpontú magyarságképet rajzolva ki (mintha büszke és kitűnni akaró nép lennénk, akik ezért képesek bármily abszurd dolgot is művelni). Előadásában precízen találkozik a meseszerűség és a furcsaság, s hasonlóan árnyalt természetességgel szólalnak meg Balla Zsófia sorai is (A szép fegyverkovácsné sóhaja): a színésznő magától értetődő egyensúlyt teremt az emberi test plasztikussága és két ember évtizedek során kialakult mély elfogadása között. Ennek a kiegyensúlyozottságnak az ellenkezője szólal meg Pálos Hanna által, aki egy vizsgálódó, virgonc, valahol a Nagy Világraismerés környékén járó, nőiségét már éppen birtokló nőt mutat – s ezzel könnyedén összeköti az egyébként látszólag egyáltalán nem egymáshoz illő Tóth Krisztina- és Karafiáth Orsolya-verseket.

Tematikailag és karakterileg is nagyon széles a paletta az esten, még akkor is, ha Pálos popdala nagyon hasonlít a Borbély Alexandra által magyarul és szlovákul is megszólaltatott, a Táncdalfesztiválok valamelyikéből ismerős Most kéne abbahagyni című számra (ugyan érthetetlen, hogy miért szól egyszerre szlovákul és magyarul is a dal, mégis hatásos és szép). Borbély tolmácsolásában érzékletesen szólalnak meg a Csokonai Lili (vagyis Esterházy Péter) által írt, az abortuszt nem értő, de átélő nőről szóló, tájszólásosan hangzó sorok is. Az elesett – ám energikus – karakternek tökéletes ellenpontja az a nő, akit Pálmai Anna kelt életre, a szolidan vad, már-már komplett koncerttel felérő módon előadott punkos dallal. Ez a visszafogott agresszivitás izgalmas összhangba kerül a Helyett és Keresetlenül (már a címek is beszédesek) című versek közül előbukkanó, a szerelemmel elutasítóan harcoló, de önmarcangoló módon abban tobzódó nővel.

Ennél jóval kiegyensúlyozottabb és vágyódóbb a Fullajtár Andrea előadásában hallható francia sanzon, ami egy újabb színt hoz az estbe. Megható az a visszafogott, romantikus keserűség, amivel a színésznő megszólaltatja a dalt – csak kicsit tűnik túlzásnak azt mondani, hogy mintha Piafot hallanánk. Jól szólnak ebben a sokféle közegben a Márai Füveskönyvéből kiragadott részletek is; valahogy tényleg olyan, mintha nők vitatnák meg saját gondolataikat a világról, amelyek sokfélesége az, ami valóban megkapó és izgalmas – e sokféleséget erősítik Németh Anikó jelmezei is: Pálmai melegítőjétől Pálos divatbemutató-kifutókon népszerűvé vált, hónaljig érő nadrágjáig mindenféle öltözék felvonul.

És jó látni azt is, hogy _nem csak nőkről_ van szó – hanem emberek gondolatairól, érzéseiről, élményeiről. Mindeközben persze mindenki ízig-vérig nő, de ez a nőiség átélhető közügy, és egyáltalán nem valamiféle összekacsintó-kirekesztő állapot. Ez már csak azért is fontos, mert az esten vissza-visszatér egy meglehetősen kényes, ám trendi téma: a magyarság kérdése. A Fullajtár által utoljára elmondott Tóth Krisztina-szöveg, a vonaton a fiával utazó anyáról, akit porig aláz egy nagyon magyar nemzeti öntudattal igazságot osztó ember, megrázó. A színésznő remekül érzi, hogy hol a határ karaktere kiborulásában, amit pont annyira tesz hatásossá, hogy utána csak a kérdés marad bennünk: miért kell ennek megtörténnie?

Tényleg áll a bál. Ugyanis, ha nem lenne ekkora probléma ez a kérdés, és nem lenne ekkora válságban a hazánk, mint közösség, akkor egy könnyed, laza, úgymond örök kérdésekkel és kétségekkel foglalkozó estnek részesei lettünk volna. Az identitáskeresés mellé viszont most akarva vagy akaratlanul betársult egy nehezen feloldható krízis is – bár ez a fajta keret egyáltalán nem hangsúlyos, az azért jócskán kiérződik belőle, hogy tényleg áll a bál.