Ennek a megállapításához még csak azt a kérdést sem kell feltenni, hogy az ember olvasta-e / látta-e a darabot / előadást korábban vagy sem, ugyanis a szegedi Dóm tér csillagoktól fénylő ege alatt a musical-thrillerből hamarjában gazdagon szcenírozott énekverseny kerekedik, így kellő idő jut arra, hogy Venyige Sándor és Valla Attila dalszöveg-fordításának kiindulópontját, az eredeti szöveget a kivetítőn nyomon kövessük. Ehhez igazából egy magabiztos basic english is elég, mert azért mégiscsak a színház Hollywoodjában vagyunk, a közérthetőség fontos kritérium. Nehéz is elhinni igazából, hogy a Rácz Márton vezetése alatt telten és szépen szóló zenekar által eljátszott dalok különösebb amplitúdó nélkül jönnek egymás után, és igazából csak az akciójelenetek tudnak kitűnni a masszából, pedig sok a dal, sok a dallam, és mégsem kapnak igazán karaktert a színpadon. Csak jönnek egymás után a falatnyi prózabetétek után - és nem tudni miért.

De ha egy analfabéta utcalány (Lucy) magyar nyelvű dalszövegei inkább hasonítanak egy századeleji hobbifilozófus elmélkedéseihez, mint egy tanulatlan, kiábrándult, egyszerű, de korántsem buta, hétköznapi lány gondolataihoz (ahogy az az angol eredetiben a kivetítőn volt követhető), akkor tényleg nehezen találkozik a karakter a sztorival, a dalszövegekkel és a zenével. Ezek között ugyanis viszonynak kellene lennie, és úgy tűnik, nem is feltétlenül faékegyszerűségű viszonynak.

Molnár László rendezése azonban minden erejével azon van, hogy a lehető legjobban sematizálja a sztorit, hogy minden sima, gördülékeny és üzembiztosan hatásos - ekképpen kiszámítható és eredetiségtől mentes legyen. Ebben a rendszerben nem fér meg semmi, ami a sztori fő vonala mellett létezhet. A fősodor szerint egy apja iránti tiszteletből jobb alany híján önmagán kísérletező emberből válik skizofrén gyilkos, Jekyll a jó, Hyde a kísérletek nyomán megszülető rossz „én”. Molnár László, aki a rendezői pálca mellett a főszerepet is elvállalta, ezen az ellentéten megakad: Jekyll a jó kiállású, házasság előtt álló, okos orvos (kihúzott hát, összefogott haj, hittel teli hang, egy rend elegáns viselet), Hyde pedig a rossz modorú, kurvázó, kegyetlen gyilkos (görnyedt hát, szembelógó haj, rekedtesen hörgő hang, egy rend fekete ruha). Sajnos a darabnak azon vonulata, hogy a "jó" Jekyll egyébként végtelenül öntelt, korlátolt, hiú és önző, Hyde pedig voltaképp „igazságos” gyilkos, nem nagyon foglalkoztatta a rendezőt. Ez azért is érdekes, mert az egész sztori arra épül, hogy a rossz énünkben is van vonzó és a jóban is van önző és gyáva, ráadásul a zeneszerzők hagytak is bőven időt arra, hogy ezt színpadilag megfogalmazhassák majd az alkotók (olyannyira, hogy még strófa is van rá az utcalány egyik dalában). Ha ez a feszítő ellentét érvényesülni tudhatna, indokolt lenne a szereplők bemutatására szánt nem kevés idő, és nem kéne annyi musicales szólót látnunk színház helyett. Ezek a jó kis szólók akkor tudnak ugyanis igazán működni, ha hősünk valahogy eljut odáig, hogy saját maga megfogalmazása ne tűrjön háttértáncosokat és fényözönt, és egyedül jusson el addig, ami az addig megismert puszta cselekménynél sokkal nagyobb és jelentékenyebb. Az még a Jekyll és Hyde-ban sem lehet, hogy a főszereplőnek uszkve tizenkét ilyen pillanata legyen. Ehhez egy Wagner-opera kéne három nap és három éjszaka, nem egy könnyed, nyáresti West End-musical a Tisza parton.

Persze a hatásos sztori viszi az előadást, a profizmus illúziója tényleg csak a díszletek tologatásánál foszlik egy kicsit, bár Kentaur impozáns látványdíszlete közel sem specifikálta magát sem a Dóm téri helyszínre, sem az előadásra: a díszletben némi grafikai átigazítást követően valószínűleg bármely zenés színház komplett repertoárját gond nélkül el lehetne játszani. Az énekelni és sokat sejtetően lélegezni egyaránt magas színvonalon képes Molnár László csúcspontjelenet-beli, önmagával folytatott harca igen látványos és ötletes megoldás. Janza Katának (Lucy) és Tunyogi Bernadettnek (Emma) most csak a rosszlányt és a _wannabe_ szépfeleséget kell játszania, a maradék időt operettes érzelmekkel kell kitölteniük, így pedig könnyen kitűnik a hősök hősi harca közül a három egyszerű ember: John Utterson (Jekyll barátja), akit Forgács Péter alakít egyszerűen és érthetően, Poole, a gazdájáért aggódó öreg inas Bede-Fazekas Csaba érthetően érzelmes elővezetésében, valamint Sir Danvers Carew, akit Krasznai Tamás játszik féltő apának - nem többnek, nem kevesebbnek.

Az első felvonás leglátványosabb momentuma az volt, amikor a napvilágra került Hyde a köztiszteletben álló, ájtatos, pedofil, homokos Püspököt (neki _biztosan_ valódi egyházi személynek kell lennie? Nem "csak" egy szenteskedő szélhámos gúnyneve ez?) felgyújtotta. Ekkor a közönség egy emberként ámult el, mert eddig is volt látvány, csak kiszámítható. Valahol itt kellett volna annak jönnie, hogy alig várjuk a szünet végét, mert az azért mégsem lehet, hogy egy gyilkossal szimpatizáljon a Dóm téri tribünök népe. De nem így történt. Hyde olyan gonosz volt, hogy azt még a Holdról sem lehetett félreérteni, bosszúja pedig kicsinyes és egysíkú. Az egy dolog, hogy többnek szeretne látszani, de ez a pirotechnikának is csak pillanatokra ment: a tűz fénye épp csak a szünet elejéig káprázik a retinában.