Ábrahám Pál darabja ugyanis egyértelműen nem csak tematikai keretet, de színdarabformát is kölcsönöz a – Csere László rendezését licenciaként felfogván – Török Tamás által színpadra alkalmazott előadásnak. Vannak főhősök: egy megállapodott csapodár férj és annak felesége; van bonyodalom: a férj ex-szeretője a Savoyba érkezik, de a férj olyan bénán hazudik török barátjával a feleségének, hogy az asszony egyből gyanút fog, és kokottnak öltözve követi urát a bálba; továbbá vannak dalok is, amelyek a cselekmény örvén következnek egymás után. De hogy miért is operettrevü? Talán mert minden ritmusosabb szám kap egy ráadást, majd taps, meghajlás, balra el. Ha legalább ezután ütemben jönne a következő jelenet. De nem jön. A kicsiny csúszások olyan technikai szünetet eredményeznek, aminek másodpercei a nézőtérről végtelen pillanatoknak tűnnek, de nem ez az egyetlen jel, ami arra utal, hogy az előadás napján igazából csupán a próbafolyamat valamely szakaszába kapcsolódtunk be.

Szamosi Judit koreográfiái inkább csak alaplépéseknek tűnnek, és bár kokettál a nagyoperettes koreográfiákkal, ezekből többnyire szimpla nyakba vételek és kis fordulatszámon pörgő térülések-fordulások maradnak, a báziskoreográfiák összhangjának létrejötte pedig tényleg csak idő kérdése – már voltak olyan táncbetétek, ahol ez sikerült. Egyébként valószínűleg a hangosításnak is jól jött volna még egy kis idő, akkor talán Pásztor Ádám sem biztos, hogy úgy fogalmazza meg Musztafa, a török követség attaséjának figuráját, hogy az a Körszálló teraszáig mind hangban, mind mimikában elérjen. Hasonló túlzásokkal egyébként szerencsére nem találkozni, Egyházi Géza Henry Márk, az egyszerre csapodár és megnyugodni vágyó férj szerepét jól illusztrálja, amit párja, Galambos Lilla is megtesz Madeleine szerepében, bár őt láthatóan jobban foglalkoztatja a magas hangok kiéneklése, mint a karakter. Ez azonban tendenciának tűnik, mert Török Anna, az inkognitóban világhírű férfi zeneszerző, Daisy Parker szerepében, valamint Csonka Zsuzsanna Tangolita, a spanyol énekesnő szerepében is hasonlóképpen tesz, Kökény Pál (Celestin, ügyvéd) és Langer Soma (Pomerol, főpincér) pedig biztonságosan magukra húzzák az operettkliséket.

Ha ez egy színházi előadásban történne... De ez operettrevü.

Nyilván egy operettrevünél is felmerül a kérdés, hogy miért történik, és amíg csak azért, hogy operettdalok el legyenek énekelve-táncolva, addig lehet szeretni vagy nem szeretni, de elfogadni azért mégiscsak el kell. Amikor azonban egy operettrevü erkölcsi mondanivalóval is fel van vértezve, akkor már kérdésesebb ez az egész. Vajon tényleg jót tesz-e akkor a színház, ha bemutat egy történetet, amiben a férj meg akarja csalni a feleségét, majd a feleség ugyanezt akarja tenni a férjjel, majd amikor kiderül, hogy tulajdonképpen csak a pincér igazmondásán múlik, hogy a megcsalások valóban megtörténtek-e (és ő ezt jótékony homályban hagyja), akkor boldogan élnek tovább, amíg meg nem halnak. Ezt így pacekba kitenni igazságnak: legalábbis kérdéses. Bár mondhatnánk másképp is.