Két éve Andrei Şerban Bukarestből érkező Lear rendezése (kritikánk itt) a városi sportcsarnokban kapott helyet – ennek objektív oka volt: a grandiózus díszlet –, ahol nagyjából három perc alatt felélte a közönség az összes rendelkezésre álló oxigénmolekulát, majd a nézőtér egy merő szaunává változott, mi pedig szomorúan vettük tudomásul, hogy nem ehhez öltöztünk, és sajnos ez sokkal égetőbb probléma volt, mint az egyébként így is nagyon impozánsnak tűnő előadás. Az ajtc Theater Company A vihar előadásának alkalmából mintha a múlt önmagát ismételné: a szellőzetlenül hagyott kamaraszínházban szép ház volt kíváncsi a két idősebb színész Vihar-varióciájára (két színésszel azért ritkán látni a darabot, hacsak nem tavaly Gyulán ám a gondosan bezárt és elfüggönyözött ablakok-ajtók következtében a hűs nyári levegő mindörökre kint ragadt, és a nézőtér gyöngyöző homlokkal szállt harcba a maradék levegőfoszlányokért, kevés sikerrel.

Pedig képzeljék el, a két éltesebb korú színész a tapsnál – mert mindezek ellenére nagy taps volt – szinte táncolt örömében, ugrált, bohóckodott, laza volt, ahogy az előadás is egy lazább szövetű stílusparádé lett néhány drámaibb pillanattal, úgyhogy nehéz elképzelni, hogy egy nyitott ajtó vagy ablak megzavarta volna őket bármiben – kedélyesen viccelődtek a közönséggel az áramszünetben is, amikor a technika bemondta az unalmast. Mick Jasper és Iain Amstrong ugyanis játszottak. A szó legtágabb és legkonkrétabb értelmében egyaránt. Párosuk valamilyen színházi hőskort idéz, a teátrálisra hagyott alaphangban van némi alapvető interaktivitás és kapcsolatkeresés a közönséggel, miközben A vihar teljes szereplőgárdáját eljátsszák ketten, olykor báboznak, olykor énekelnek, olykor kilépnek a szerepből, olykor a hangsúlyosabbnál is hangsúlyosabban benne maradnak, miközben játszanak egymással, Shakespeare-rel, a színházzal és velünk, szóval ez valami nagyon elemi színház – még ha az egy Prosperón és az öregek otthona-keretjátékon kívül drámai húrokat nem is nagyon penget az előadás.

Ezt A vihart ugyanis egy öregek otthonában játssza el egy bentlakó és az ápoló, bár szó nincs hollywoodi negédről, ők minden tekintetben barátok, és egy rádiójáték nyomán kezdenek el ők is játszani. Mick Jasper, miközben megformál vagy egy tucat szerepet, Prosperóban az utolsó pillanatban még a feloldozást kereső ember önpásztázását is rendre megfogalmazza, és hangozzék ez bármilyen magasztosan, olyan könnyed hétköznapisággal teszi mindezt, mint egy _ember_. Iain Amstronggal egyszerre civil játszótársak, pajtások, haverok, barátok, testvérek és kollégák. Mégis nagy az objektív hendikep: egy levegőtlen, harminc fokos térben eredeti Shakespeare szöveget hallgatni, a magyar fordítást kivetítőn olvasni, a játékot figyelni és az egyáltalán nem motorikus szerepcseréket követni egy színház-valóság allúzióval és egy rádióval megspékelve - egyszerűen sok.

Az óriási taps azonban egyértelműen nem az elérhető közelségbe került friss levegőnek, hanem annak a kivételes alkalomnak szólt, hogy még így is olyat láthattunk, amit nagyon ritkán: színházba csomagolt intimitást, közvetlenséget, velünk és értünk játszó színészeket, bravúros formát és mégis emberi léptéket. Mert az utolsó pillanatban is lesz dolgunk, de talán nem muszáj az utolsó pillanatra tartogatni, hogy megnézzük, mi is lett volna az.

_(Shakespeare Fesztivál, Gyulai Várszínház, 2012. július 13.)_