A legerőteljesebb és legkonkrétabb hatást a legapróbb részletekig kidolgozott, feje tetejére állított, romos, poros, lelakott és elnyűtt kastélybelső látványa váltja ki (díszlet: Dragos Buhagiar). A szoba – ami leginkább Prospero barlangjával azonosítható, de az előadás első és utolsó pillanatában úgy tűnik, hogy valamiféle szórakozóhely, ahol kedvüket tölthetik a gazdagabb nemes urak – attribútumai lenyűgözőek: vezényszóra megmozdul benne bármi, bármilyen irányba, Milánó száműzött hercegének minden varázslata egytől-egyig megvalósul benne – anélkül, hogy bárkiben felmerülhetne, hogy trükköt lát, olyan, mintha minden megtörténne –, sőt sokszor még önálló élete is van a kastélybelsőnek – eltüntet és elővesz embereket. Ez a szellemkastélyszerűség a maga sokféle – bár mesterkélten nagy hirtelenséggel kapcsolgatott – világításával rendkívüli izgalmak terepévé válhatna, hiszen hatását és működését tekintve abszolút ideális otthona lehetne A viharnak. Azonban a díszletötletek és -játékok ellenére az előadás egészének szempontjából kihasználatlan és megfogalmazatlan marad.

Pedig az előadás elbírhatna bármiféle konkrétum-mentességet, hiszen az alkotókat nem A vihar sztorija, a benne meghúzódó rétegek, a politikai és mesebeli elemek közötti feszültség, vagy bármi más megfogható foglalkoztatta, hanem a darab kapcsán születő szellemkastély-trip. Ilie Gheorghe határozottan megtörtre, fáradtra, de céltudatosra formált Prosperója a maga megkérdőjelezhetetlenségében mindent meg is tesz azért, hogy ez a furcsa utazás létrejöhessen. Ahogy ehhez tökéletes partner lenne Sorin Leoveanu az elnyomottság és az állatias indulatosság mentén kettéválasztott Mirandája és Calibanja – akikben mégiscsak van valami közös a színész szuggesztív jelenléte által –, vagy a Valentin Mihali által szikár jelenséggé manifesztált Ariel is. De például az Andone Adrian, Angel Rababoc és Constantin Cicort által megformált Alonso, Gonzalo és Stephano hármasa az eldöntetlen jellegtelenségben áll a színpadon, Ferdinandból például csak vágyfoszlányok maradnak Romaniţa Ionescu alakításában, Nicolae Poghirc és Cătălin Băicuș Trinculo és Sebastian kettőse pedig próbálja energiával feldobni az esetek túlnyomó többségében kizárólag a színpadon játszódó jeleneteket.

Bármennyire igyekszik is Vasile Sirli szolidan dallamos, hangulatos és titokzatos, nem mellesleg izgalmas pillanatokban megszólaló zenéje valahogy átadni az előadás hangulatát, abból nem sok tud lejönni a színpadról, és a széksorok között megszólalni. A színészek hangsúlyosan csak befelé játszanak, amitől az előadásnak ugyan intim hangulata lesz, csak közben mi, nézők maradunk ki a lényegből.

Tény, hogy a szaunává avanzsált gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központ nem arra termett, hogy a lassú és zárt előadásokat feldobja, de úgy tűnik, hogy ennek A viharnak a távolságtartása nem egyszerűen a körülményekből fakad. A furcsa az, hogy minden adott – még a csutkára húzott darab is, amiben nem Shakespeare sztorija, hanem valami egészen más hömpölyög – ahhoz, hogy ez a misztikus, túlvilági, de leginkább időn túli szellemkísértés megszülethessen – olykor így is történik. Azonban az oldalak elhagyása közben valami mást is elhagytak az előadásból – talán pont a lényegét –, amitől sokszor még az a bizonyos hangulat se tudja olyan egyértelműen belepni a nézőteret. De ehhez a végletekig következetesen és egyedien beszélt színházi nyelvben legalább egy olyan gesztus elkelt volna, ami arról árulkodik, hogy közünk van ehhez az egészhez.