Ugyanis előtte és utána 2 óra hosszában üvöltenek a színpadon, Rideg Sándor Indul a bakterház című művét adják elő, Tímár Péter átdolgozásában, és ennek minden bizonnyal jónak kellene lennie. A Szabadkai Népszínházban sem általános, hogy száz előadást érjen meg valami, márpedig itt megtörtént, lehet is tudni az ilyenkor obligát statisztikai adatokat: a száz előadás alkalmával Szőke Attila (Bendegúz) és a zenekar ötven doboz cigit szívott el; Mess Attila (Toppancs) húsz kiló szalonnát fogyasztott el; a játszó színészek ötszáz liter vizet ittak meg pálinkának vagy bornak álcázva, harminc kiló tökmagot törögettek el, és háromszáz szál füstölt kolbászt ettek meg; ötven kiló puliszka és háromezer gombóc fogyott el, a fele szilvás, a fele sima. Mindezektől az étkektől az előadásban játszó színészek az elmúlt tíz év alatt (a saját bevallásuk szerint) 125 kilót híztak, Csernik Árpád (Buga Jóska) 26-ot, Szőke Attila pedig 25-öt. Másképp is gyarapodtunk: az elmúlt tíz évben a társulattagoknak tizennégy gyermeke lett. A száz előadás időtartama nyolc nap és nyolc óra (szünetek nélkül), 26 ezren nézték meg, és nyolc órányi folyamatos tapssal jutalmazták.
Azért idézem ezt ilyen hosszan, mert más izgalmas dolgot nehezen tudnék citálni az előadásból, amelyben semmi nem történik, s ezt nehéz elhinni arról a társulatról, amely hosszú ideje a legjobb Equust állította színpadra négy évvel ezelőtt, gyakorlatilag ugyanezekkel a színészekkel, ugyanezzel a rendezővel dolgozva. Az Indul a bakterház ennek ellenére nem több, mint egy sekélyes gatyaletolós matiné, egy dramaturgiai fiaskó. Nagy probléma, hogy az előadásnak nincs Bendegúza – Szőke Attila ugyan ugrál meg szaladgál fel s alá, de mintha egy csüggedt harmincéves ember, nem pedig egy erőtől-energiától duzzadó tizenéves kajla kölyök lenne. Ez azonban nem olyan nagy gond, mert a második felvonásra Bendegúz gyakorlatilag kiíródik a történetből, és a környékbeli összes férfiak álma, az érdes hangú Rozi (G. Erdélyi Hermina) kerül a középpontba. Mindehhez kapcsolódik a romák alkotta zenekar (Pálfi Ervin, ifj. Kucsera Géza, Bakos Árpád), akik hol innen, hol onnan bukkannak elő, nagyobb konfliktusoknál pedig kiiszkolnak a színről. Zenéjük hangulatos, bár az első felvonásvégi filozofikus dal jobban illene egy Cseh Tamásra emlékező szeánszhoz, mint az Indul a bakterház előadásba.
Pedig Znamenák István tere, a vonatkocsi formájú bakterlakkal, sámlikkal, lócákkal, szemaforral és sorompóval alkalmas lenne a játékra, ha Hernyák György nem csupán elmesélni akarná e sok tréfás (höhö) epizód laza füzérét (érvényes nézőpont hiányában mi mást akarhatna), amiben gyakorlatilag minden szereplő csúnya és buta, és ez remek alkalmat ad a közönségnek a szerény intellektuális befektetés ellenére is jelentős hahoták kibocsátására. Már a közönség azon részének, amely nem fogja távozóra a szünetben. Sokan családosan, gyerekekkel együtt érkeztek – akik persze nem értették, mi kellene, hogy tessen nekik ezen. Márpedig az Indul a bakterház nem családi előadás.
Amit meg lehet érteni – a századik előadásra a produkció az idült jutalomjáték jeleit mutatja magán: erre szokás a "felszabadult komédiázás" minősítést alkalmazni, noha egyáltalán nem meggyőző a produkció atekintetben, hogy a benne lévők élveznék, amit csinálnak, és a komikum foka is meglehetősen csekély. Az viszont biztos, hogy a közönség jó része sem élvezte a lebutított színpadi börleszk harsány, tájszólásos káromkodással színesített humorát. Érezhető, hogy a társulat nem akarja elripizni a darabot, keresik a mögötteseit a történetnek, hiszen itt szó sincs a falusi élet szépségeiről (sőt!), de ezúttal ezek a mögöttesek rejtve maradtak. Hogy a városmajori színpad adottságai vagy a távolság miatt vagy más miatt? Nem tudjuk. Csak azt, hogy ennél még a szimpla cselekménymesélés is jobban működött volna. Vagy ha végig csak tökmagot ropogtatnak.
_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. július 14.)_