Jól hangzó ötlet a kegyetlenségeiről elhíresült, az utókor számára meglehetősen misztikus életet élt Báthory Erzsébet alakját a maga ellentmondásaival – és nem csak a feltételezett vérfürdőivel – színpadra teríteni. Nevezett hölgy állítólag hiú volt és könyörtelen, de minden tette csak feltételezés, hiszen bár halálra ítélték, az egy koncepciós per eredménye volt, amin tulajdonképpen semmit sem sikerült bizonyítania senkinek – nem zárható ki, hogy csak a vagyonára pályáztak valakik. És ez megy végbe a Miklós Tibor által írt történetben is, némi flashbackkel fűszerezve. Erzsébet múltját, Nádasdyval kötött házasságát csak őrizetbe vételét követően látjuk, azt megelőzően kapunk némi ízelítőt hétköznapjaiból – ahogyan azt minden tisztességesen mesélt történet elején illik –, utána pedig konfliktus konfliktus hátán. Van, aki ki akarja végeztetni az úrnőt – Thurzó mellett a nép jelentős része is –, és van, aki fel akarja menteni – Walter nyomozó mellett a nép jelentős része is. Csak valahogy ebben a nagy történelemmesélésben sokszor megszűnnek létezni nemcsak a viszonyok, de a karakterek is.

A szövegkönyv ugyanis egyáltalán nem felel meg a dráma semmilyen követelményének, a színháznak pedig van egy olyan különleges tulajdonsága, hogy kívánja a drámát, vagy ha azt nem is, valami színpadi alapanyagot legalább. Miklós Tibor jeleneteiben a viszonyok nem bontakoznak ki, a karakterek sokszor az el nem mesélt történet bemutatására kárhozódnak, más alkalmakkor pedig – ez leginkább a dalok során van így – fennen hirdetik saját hitüket, érzelmeiket és vágyukat. Csakhogy a huszonharmadik romantikus kifakadás után azért az ember elvárna annyit, hogy legalább valamit lásson a színpadon abból, ahogy eljut oda az adott szereplő.

Covacinschi Yolandának finoman szólva is nehéz dolga van, amikor Báthory Erzsébet szerepét kell elővezetnie. Bármilyen szépen, pontosan és tisztán énekli a dalokat, alakításában egymás után négy Báthory is felüti a fejét a színpadon: a szemét, a kiszolgáltatott, a szerelmes és az elszánt, akiknek az ég egy adta semmi, de semmi közük nincs egymáshoz. Csakhogy ez nem Covacinschi hibája - a történetből (bármennyire is egy emberről szól) nem rajzolódik ki egyetlen főszereplő, ugyanis nem ő áll a középpontban, hanem valami egészen más. Kátai István, miközben kellemesen szólaltatja meg Walter dalait – sőt az egyik legkoncentráltabb szóló is az övé, aminek precíz és kimért kivitelezése az egyetlen nyílt színi tapsot is besöpri –, még némi Báthory Erzsébet iránt érzett gyöngédséget is elrejt karakterében. Szilágyi János ugyan egyértelműsíti Thurzó céljait, miszerint féltékenységből akarja halálra ítéltetni Báthoryt, ezen túl nem ad bővebb jellemzést karakterére vonatkozólag – ebben közrejátszik az is, hogy úgy kell kihámozni a szavakat kissé nagyvonalú énekéből. Laczkó Vass Róbert és tenorja igazi elszánt és harcolni vágyó hősnek festi le Nádasdy Ferencet. László atya tisztán és határozottan szól Mányoki László basszushangján. Hogy Erzsébet és Ferenc kamasz kiadásának (Csüdöm Tímea és Kerekes Bálint) miért kell debilként, a leggagyibb célozgatások és ostoba naivkodás közepette ülniük az ágy szélén az első éjszaka előtt, az sajnos érthetetlen.

Ahogy az is érthetetlen, hogy lesz ebből a két kisgyerekből két pillanat alatt felnőtt. Vélhetően ebben a tizedmásodperces felcseperedésben maradtak ki Báthory személyiségjegyei is a szövegkönyvből. Nem is a történelmi korrektség jegyében – hiszen az enciklopédiák nem tartalmaznak pszichológiai profilokat –, hanem a dráma szempontjából hiányzik ő az előadásból, ahogyan sok más karakter is. Mintha egy pont után már nem a történet, hanem az annak kapcsán eladható, könnyen átélhető érzelmek vették volna át a főszerepet – bár a második felvonás cselekmény szempontjából sokkal tempósabb, mint az első, mégis ekkor vesznek el leginkább a figurák (hála a Miklós Tibor által jegyzett dalszövegek állandó érzelemkimondásának, amiből sok minden tud lenni, csak nem szerep).

Apropó történelmi korrektség. Érezhetően komoly törekvés volt az alkotók részéről arra, hogy valóban megidézzék a 16.-17. századot – ehhez Novák Péter barantás-népitáncos koreográfiái, Vereckei Rita egyszerű, praktikus, pár rúdból mégis komplett várbelsőt varázsoló díszlete és Kiss Borcsa precízen, néha pedig látványosan korhű jelmezei nagyszerűen szolgálnak –, ami megszületik, és ennek tükrében még disszonánsabbnak hatnak az olyan stílustalan, ide nem illő, vagy trendieskedő szavak, mint „hamiskártyás” – ami egyébként minden korban konstruáltnak tűnik –, „lelkizni”, „strici”, „szar” – és a többi.

Még egy kérdés: mit keres Caravaggio a Báthory-udvarban? Kortársak voltak ugyan, ám aligha valószínű, hogy az olasz festő megfordult volna Magyarországon – lévén szegénységben tengődött hazájában –, de ha igen, akkor se valószínű, hogy portrét festett volna – nincs is ilyen műve –, de ha mindez meg is történt volna, akkor is felfoghatatlan, hogy a vállaltan homoszexuális Caravaggio miért éppen egy kangörcsös, nőcsábász dzsigoló Farkas Loránd alakításában. Vagy miért kell ezt a figurát pont így hívni?

Kulcsár Szabolcs nagyon korrektül, visszafogottan vezényli a zenekart, akiktől így alig kapunk valamiféle lendületet vagy érzelmi kapaszkodót, pedig Szomor György ismerős dallamokat és motívumokat felvonultató kottája finoman adagolva tartalmaz erre alkalmas hangjegyeket. Egyedül az utolsó futam épül fel kimért vehemenciával, aztán hirtelen véget is ér a produkció, ami egyáltalán nem találkozik önmagával. Az előadás csak egy történetet akart elmesélni, a maga teljességében, de ehhez nemigen akadt történet, amit el lehetett volna mondani, akadtak viszont hatást és show-t vágyó elemek, az előadást viszont ez nem érdekelte.