Mármint _igazi_ színházat. Az idén megnyitásának éppen harmincadik évfordulóját ünneplő Kőszegi Várszínház az utóbbi években minden nyáron bemutat egy könnyed, szórakoztató, zenés darabot, leginkább az egykori – és immár csak egész kis részben jelenlegi – kaposvári és a mostani Nemzeti Színház művészeinek közreműködésével. Znamenák István rendező pedig, úgy tűnik, a verbuvált csapatot nagyszerű társulattá tudja tenni. Nem csoda, hiszen maga is részese (volt) annak.

A recept borzasztó egyszerűnek tűnik: vegyünk egy népszerű, kikapcsolódásra alkalmas történetet (ezúttal a Goldoni-darabra esett a választás), vegyünk színészeket, akik egyrészt igazi színészek, másrészt kíváncsiak egymásra, harmadrészt a komédiát halálos komolysággal, annak drámaiságát értve, valódi munkát befektetve képesek játszani, vegyünk egy dramaturgot, aki az átgondolt darab szertelenségét, életigenlését, harsány humorát megtartva, a szereplők közti konfliktusokat értve-érezve, a ma nyelvére dolgozza át (és nem _le_) a művet (Lőkös Ildikó és Nagy Orsolya, Török Tamara fordítása alapján), és vegyünk egy rendezőt, aki mindezt az apró részletekre és a nagy egészre egyaránt figyelve levezényli, hogy a szünettel majd három óra után a teljes nézőtér ünnepelve tapsolja pirosra a tenyerét, miután felitatta a nevetéstől kicsorgott könnyet az arcáról.

Ezt nagyon könnyű leírni, megcsinálni azonban sokkal nehezebb. És olyan jól, ahogy ezt Kőszegen csinálta meg eme alkalmi trupp, bizony, elég régen lehetett látni mifelénk. Mert hogyan lesz igazán vicc egy lánckiabálásból? Hogyan lesz humoros egy pohár grappa – egy pohár ouzóhoz képest? Hogyan tud _átütő_ sikert aratni egy hajóhorog? Sőt: hogyan válthat ki nyílt színi tapsot és össznépi kacagást egyetlen kétbetűs szó? Na, mindez kiderül az előadásból. Meg az is, hogy lehet szabadtéri produkciót szabadtérre szervezni. Ezúttal nem egy zárt térben született előadást hoztak ki nyári felmelegítésre előkészítve vagy utánkezelve – a Chioggiai éppen oda való, ahol van.

A díszletről (szintén Znamenák) és a jelmezről (Cselényi Nóra tökéletesen karakterekre szabott munkája) az embernek elsőre az Anconai szerelmesek jut eszébe, és a zenekar láttán ijesztő az az ígéret, hogy a Chioggiai apropóján újabb Anconai-variáns születik, de szerencsére nem. A javarészt a magyar táncdalok fénykorából származó zeneművek nem válnak az előadás szerves részévé (a muzsikusok – Barabás Edit, Sebesi Tamás, Bárány Tamás, Némedi Árpád – megteszik a tehetőt, a hangosítás kissé erőtlennek érződik), azt viszont jól jelzik, hogy hiába Chioggia a színhelye a darabnak, nagyon is _itt_, mármint minálunk vagyunk: itt esik egymásnak az utca két oldala, itt veszik halálkomolyan a tyúkpöröket, itt tudják az emberek majd' egymásba vágni a bökőt, aztán egymás nyakába borulni némi -grappa- ouzo vagy esetleg valami egyéb érzelmi, avagy anyagi előny hatására, miközben senki nem akar a másik játékszere lenni, s bár mindenki tudja, hogy most kéne abbahagyni, mégsem sikerül.

De tényleg nem kéne abbahagyni, sőt, nagyon is érdemes elkezdeni és folytatni és folytatni, csak ne lenne annyira kényelmetlen az ülés három órán át azon a kerti széken, de ezt az áldozatot igazán bevállalja az ember, hogy ezt a frappáns commedia dell'artéba rejtett apró ferdetükröt élvezze. Van egy félrecsúszott ördög-angyal, aki rendet akarna tenni a viaskodó és egymást állandóan felüllicitáló chioggiai asszonyok által tűzben tartott faluban, és a végére ez össze is jön, legalábbis átmenetileg. Mert a vége előtt kicsivel kiül a színpadra a Pasqua asszonyt játszó Pogány Judit, és elénekli Az egyiknek sikerül, a másiknak nem... kezdetű örökbecsűt, és pontosan tudjuk, hogy az efféle happy endek csak a tündérmesékben léteznek – de anélkül nehéz lehetne élni, hogy ne higgyük: ez a mese legalább részben a miénk lehet.

A kisstílű maffiózó Don Vicenzót játszó Hevér Gábor, a kihívó Orsettaként Parti Nóra, a csábítót utánzó kislányként fellépő Checcát alakító Szilágyi Csenge, az óvodásan hisztiző, de vérmesen vadító Luciettaként Bánfalvi Eszter, a kicsit mafla Beppeként valódi tizenhétévessé változó Kocsis Pál, a kora bevallásától elragadóan megriadó Liberaként Nagy Mari, a szelíd matriarchából felvágott nyelvű hajtépővé egy pillantás alatt átvedlő Pogány Judit mint Pasqua, a megfontolt, konfliktusmegoldásban a gordiuszi csomó példáját kedvelő Toniként Gazsó György, az érthetően érthetetlenül hadaró Sügér Fortunatóként Kovács Zsolt, az amennyire eltökélt, annyira tehetetlen és dühös-durcás kisfiú Titta-Nane szerepében Takács Géza, az önmagát élvező-fényező, nőket lenyűgözni akaró Toffolóként Formán Bálint, a mindig a csetepaté közepébe csöppenő rezonőr tökárus Canocchiaként Béli Ádám, az eseményeket afféle botcsinálta esendő ember-Puckként irányító, a maga pecsenyéjét végül is nem a nyílt színen, csak amögött sütögető Isidorót játszó Epres Attila alkotják a társulatot, meg Hollósi Frigyes, aki egy állandóan behatás alatt álló küldöncöt, meg Némedi Árpád, aki a kocsmatulajdonos bevándorló görögöt játssza, kettejük működése a leghálásabb, mert kicsiny szerepeik minden egyes mozdulata és megszólalása biztos poén, bizonyságát téve azon színházi közhelynek, hogy kis szerep nincsen, legfeljebb kis színész akad, amennyivel _folyót_ lehetne rekeszteni.

Ez az előadás nem enged kis színészeket a színpadra – a Chioggiai csetepaté előadása a Kőszegi Várszínházban azért jó, mert minden fellépő _színész_ lehet benne. Ennél szebben nem lehetne ünnepelni egy színházi évfordulót – ahogy akármely színházi estét sem. Szokták mondani: a színház ünnep. Ha már, akkor mindig legyen legalább ilyen hétköznapi és magától értetődő.