A bemutató helyszíne a Kultkikötő, egy sörsátorszerűséggel, pár fával, bokrokkal meg teregetőzsinórral – és persze a hozzá tartozó lepedőkkel –, pár kilométerre Lepsénytől: alkalomhoz illő, vidéki hatású helyszínt kölcsönöz az előadásnak (díszlet: Cseh Renátó), ahol akár tényleg megtörténhetne egy pénztárca elvesztéséből a totális fejvesztésig kavarodó sztori.

Ami körülbelül onnan indul, hogy Fenyvesit ráveszi a barátja, Salgó, hogy menjenek a Kék madárba – ami egy „olyan” hely (ahol lányok táncolnak pénzért, még több pénzért pedig valószínűleg még több mindent csinálnak). Fenyvesi viszont nem „olyan” férfi, inába is száll a bátorsága, és éjnek évadján, olyan három óra tájban hazaténfereg, időközben valahol elhagyva pénztárcáját, s azzal együtt a fizetését is. Úgyhogy némaságot fogad – mi mást tehetne egy tisztességes ember, ezt kimagyarázni ugye lehetetlen. Felesége megbosszulva férje kései hazatérését, másnap megmotoroztatja magát a fuvarosukkal, Tenyérrel, aki elveszíti őt valahol Lepsény magasságában. „Lepsénynél még megvolt!” – ragaszkodik a valóságot nem fedő tényekhez a motoros még akkor is, amikor „régimotoros” Spira, becsületes megtalálóként visszaszolgáltatja az asszonyt.

Közben Fenyvesi - Zsindelynek hála - kitalál egy fedősztorit, s már csak egy hipnotizőr szükségeltetik, hogy valamiféle transzban prezentálja ártatlanságát, előtte persze akad félreértés rendesen: például Tenyér azt hiszi, főnöke tudja, hogy elhagyta a feleségét, úgyhogy szerez neki egy pótnőt a motorostalálkozóra, sisak helyett – mert Fenyvesi meg azt hiszi, azt hagyta el az alkalmazott. Fény derül még pár turpisság: a kertben meztelenül felbukkanó Salgóról kiderül: valójában Fenyvesinének adott szerenádot, hogy a pótnőként érkező Amanda előző este Fenyvesinek rázta, hogy Spirának kifejezetten megtetszett a jutalom, miszerint övé lehet a fuvarozó állása – ragaszkodik is a becsületes megtaláló kitüntetéshez, alkalomadtán nem rest ragaszkodni az igazsághoz is (miszerint Lepsénynél már nem volt meg). Úgyhogy végül mindenről lehull a lepel.

Nagyon világosan zajlik a történet a félreértéseket és a komikus helyzeteket a végletekig hangsúlyozó, kimért tempójú és sajátosan szellemes közegben. Realitás ide vagy oda, ez a kabaré valójában nem csak hogy komolyan vehetetlen, hanem önmaga kabaréja – és így egészében nagyon is vicces. Radnai Márk rendező mini festőecset helyett szobafestő hengert nyom színészei kezébe, a karaktereket figurákból és nem intim viszonyból szülve meg – így is világosan látszik, hogy kinek hol a helye a történetben, hogy nincs ludas, hanem mindenki gyáva, és elszántan süti, sőt az odaégésig perzseli saját pecsenyéjét (dramaturg: Ivanyos Ambrus).

A színészek pedig energiákat nem kímélve hadonásznak a szobafestő ecsettel, hol maximálisan elmerülve a figurák pózaiban és gesztusaiban, hol kevésbé találva a kabaré kabaréjának ritmusát, de mindenkinek akad nem egy önfeledten szórakoztató pillanata. Kovács Ádám radikális szájbiggyesztéssel hoz létre egy figurává avanzsált Kabos Gyula-idézetet Fenyvesiként, Bán Bálint, mint Tenyér végtelen, vehemens energiával ragaszkodik ahhoz, hogy „Lepsénynél még megvolt”. Fenyvesiné Ostorházi Bernadett alakításában sántításonként, vicces váratlansággal veszti el egyébként nagy gonddal felépített nőiességét, Zoltán Áron remekül vész el Zsindely logikus logikátlanságában, Bach Kata jól hangsúlyozott tájszólással hozza Juci kabarétörténelemmel egyidős sorsát, Kurta Niké Marilyn Monroe-t idéző antréja remekül illeszkedik a csáberejét próbálgató pózba rekedt Amandához. A legelszántabban és a legprecízebb ritmusérzékkel Simon Zoltán egyre vadabbul micsodázó, kuructalálkozóra igyekvő Spirája, illetve Király Dániel a hipnotizálást magával ragadó dilettantizmussal improvizáló Salgója egyértelműsíti, hogy nem kell azért itt semmit túl komolyan venni.

Ebben a néha vaskosan, néha pedig csak a szöveg humorából táplálkozóan túlzó világban – ami, miközben érezhetően tiszteli Nóti Károly kabarészerzői kvalitásait, a megfelelő helyeken igényes humorérzékkel megtámogatja az eredeti szövegeket – végig az orrunk alá van dörgölve, hogy kabarét nézünk: rengeteg az erre vonatkozó önreflexív kiszólás. Még akkor is kabarét nézünk, amikor az alvásig részegedett Zsindely a végén elsétál, mintha mi sem történt volna – talán ez az egyedüli önmagán nagyvonalúan túlmutató gesztus az előadásban, ami érezhetően nem akar több lenni, mint ami: egy mai kabaré, a régi kabarék szellemével, a kettő humorával, ahol nem az számít, hogy Lepsénynél megvolt-e, hanem az, hogy megtaláljuk-e. Megtaláltuk.