A kiindulópont ehhez nem is hibádzik: Steve és Pete 92 éves korában elhunyt mesterüket, a zenetanár Csepcsányi Laci bácsit búcsúztatják a kiskállói temetőben, zenésztársaikkal (Hrutka Róberttel és zenekarával) együtt. A búcsúztatóról készült videót Pete éppen lelépőben lévő felesége – hadd égjenek felkiáltással – felteszi a youtube-ra, miközben levelezős művelődésszervezőből koncertmenedzserré nevezi át magát, és a zenésztársakat elcsábítja egy üdülőhajóra. A bosszúnak szánt akció azonban visszafelé sül el: Steve és Pete hirtelen világhírűek lesznek. A világhír pedig új zenésztársakat hoz magával, meg egy fura impresszáriót. Itt azonban el is akad a történet, az alapötlet kidolgozására, továbbépítésére már nem maradt idő vagy erő. Ezt követően csak történetmorzsákat kapunk, és jobb, ha elfogadjuk, hogy ezeknek csak annyi a szerepük, hogy alkalmat adjanak egy újabb szám eléneklésére, mert különben olyan kérdéseket kellene feltennünk, hogy pontosan miért is kerül börtönbe a komplett zenekar, vagy hogy honnan és miért kerül elő az óvadékkal az olajra lépett feleség. A színlapból úgy tűnik, hogy a szöveget az alkotók maguk rakták össze, író és dramaturg közreműködése nélkül, és ez sajnos érződik a szöveg minőségén, amelybe ráadásul a kelleténél több szakállas poén került.

Ugyanakkor abban a pillanatban, amikor a prózát zene és ének váltja fel, az előadás működni kezd, sorjáznak a filmből ismerős blues és rock and roll slágerek, sőt, egy új, ehhez az előadáshoz készült dalt is hallhatunk, Hrutka Róbert címadó szerzeményét. A zenekar és a színészek egyaránt minőségi teljesítményt nyújtanak, és jól szólnak együtt, értve ezen nem csak a főszereplőket, de a kisebb szerepekben Tánczos Adriennt és Hertelendy Attilát is.

Ahogy az már az eddigiekből is kiderül, árnyalt karakterekről sem beszélhetünk. Kálloy Molnár Péter és Hajdu Steve az ikonikus külsőségek mellett (amelyekhez a színlap apróbetűs részéből kitűnően jogi okokból is ragaszkodniuk kell) a testalkatuk különbözőségéből eredő poénforrásokra támaszkodhatnak, a többit saját habitusukból kölcsönzik a karaktereknek. A rendezőre sem marad sokkal több egy átkötő szövegekkel és némi vetítéssel színesített koncertrendezés feladatánál.

Tompagábor Kornél rendező tervezte a játékteret is egy fekete Trabant kombival és néhány sírkővel, amelyeken nevek helyett néhol slágercímek adják a feliratot – utóbbiak feltámasztása annyira jól sikerül, hogy az előadás végén a nézőtérről néhányan (élükön a Griff bábszínházas, most nézőnek érkezett színészekkel) táncra is perdülnek. Akik koncertre jöttek, biztos, hogy nem csalódtak, akik színházba, azok talán, de hát ott áll a színlapon fehéren-feketén: ez egy zenés találmány. Amiből a zene teljesen rendben van, a találmány részén még lehetne dolgozni egy kicsit.