Ez a vállalt túlzó színjátszás nagyon is jól áll a produkciónak. Nem lesz komolytalan, vagy nevetséges, sokkal inkább vicces azáltal, ahogyan a diákok – vagy volt diákok – rájátszanak a színjátszás köztéri formáját idéző stílusra. Mindennek a kitettségétől pedig egészen könnyedén, komoly tömegeket megállásra és figyelésre buzdítva zajlik az egészen az őskorig visszanyúló történet. Valamikor ekkor kezdett el kialakulni a magántulajdon – nem a fogalma, a létezése –, amikor az első ember elkerített magának egy területet. Aztán jönnek még a különféle szituációk a témára, a középkorból és későbbi korokból is, szépen lassan átcsúszva a mába.

De mindez nem történetileg megy végbe – sőt a történet egy idő után mintha meg is szűnne (ki tudja, miért?) –, hanem formailag: a vásári komédiát játszó fiatalokból egyszer csak fiatalok lesznek, megszólalnak és beszélnek saját helyzetükről, hogy hová menjenek vagy mi legyen velük? Mire ez az átmenet megtörténik, az előadás érezhetően veszít az erejéből, hiszen nincs erőteljes, túlzó forma, ami segítene nekünk a megértésben, fényes nappal egy forgalmas tér kellős közepén bárminemű gondolatot közvetíteni pedig hatalmas kihívás.

A kérdésekkel és kétségekkel teletűzdelt Klauzál téri vigalom még erőteljes zeneisége ellenére is csak látszólagos vigalom. Ez így van akkor is, ha a sokszor kifejezetten szépen és jól szóló kórusművek még erőtlen gitárkísérettel is nagyon üdítően és játékosan csengenek a diákok szájából, sőt még emlékezetesebb dallamok is társulnak az énekekhez. A szereplők láthatóan élvezik a játékot, hogy valamiféle kapcsolatot igyekeznek létesíteni velünk, s közben mindenkinek jut némi szereplési lehetőség is.

A produkció még így a téren állva-ülve is kitalált és felépített előadásnak látszik, rövidke időtartama ellenére. A rendező remekül ráérez, mennyi időre lehet egy téren maradásra bírni a sétálókat. Ám a kezdeti lendület folyamatosan csökken, és a tulajdonhoz való viszonyunkat firtató kérdést nem sikerül végigboncolni. A végére valahogy mégiscsak elénk kerülnek a diákok, magánterületként funkcionáló dobozzal a lábukon – amit végig ötletesen használnak az alkotók (térválasztóként és figurák ábrázolásához egyaránt funkcionálnak a kartonok) –, és egy hatásos dal kíséretében mindenki megpróbálja megtalálni a helyét. Már csak nekünk kéne pár doboz, hogy megnézzük, találunk-e helyet egymás mellett – és ha igen, akkor hogyan.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 25.)_