Ami leginkább magával ragad ebben a finoman egymásba folyatott jelenetfüzérben, a hangulat. A nagyívű koreográfiák és a jelmezként használt, próbaruhára emlékeztető öltözékek adnak a Stop'n'gónak egy pozitív értelemben vett happeningjelleget. És ettől a miliőtől egyáltalán nem válik szétesetté vagy mesterkéltté a produkció: sőt ez az érzet kontextusteremtő erővel bír, hiszen egymás után és elé rendezett jeleneteket láthatunk, amiket nem köt össze se egy főszereplő, se egy történet, csak ez az érzet.
Mindehhez rengeteg ötlet és rengetegféle-fajta mozdulat és koreográfia társul. Érezhetően azok a leginkább sodróak és lendületesek, amelyekben az egész társulat részt vesz, vagy amik csoportos táncból válnak duetté, de őrzik a tömeges jelenetek energiáját. Az előadást kezdő koreográfia attól válik mozgalmassá, hogy a táncosok koncentráltan és játékosan követik a labda útját, de izgalmas az a jelenet is, amikor ötletesen egymásba kötött kontaktokból bontakozik ki egy össznépi koreográfia, a legnagyobb sikert pedig talán a kungfus és játéktermi verekedős játékok mozdulataiból felépített, effektekkel megtámogatott duett aratja. Ehhez képest egy-egy intimebbnek szánt kettős, vagy hármastánc sokkal kevésbé tud megszólalni – ilyen például a bevásárlókocsis jelenet.
A táncosok (Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Simkó Beatrix, Gulyás Anna, Jenna Jalonen, Bordás Emil, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán és Mikó Dávid) egytől-egyig nemcsak, hogy pontosan, lazán és koncentráltan beszélik Duda Éva érezhetően mélyebb viszonyokat használó, alapvetően azonban a közösségi találkozásokra és azok lendületére koncentráló koreográfiáit, de képviselik ennek a hangulatát is. Mindezzel összhangban van Kunert Péter zenéje, a jelenetekhez hol ütemesebb, hol lágyabb dallamokat kölcsönözve, és hatásosan csatlakozik hozzájuk Farkas Izsák élőben kevert elektronikus hegedűje.
Az egyetlen prózai kiszólás próbálja térben és időben elhelyezni a látottakat, egy ironikus hangvételű kultúrpolitikai magasztalással és egy hozzáfűzött kommentárral, miszerint ne gondoljuk azt, hogy ők ezt nem gondolják komolyan – mármint a dicséretet. Talán az előadás egészétől elütő nyelvezete miatt lesz a nézőnek olyan érzése, hogy ez a pár aktualitást pedzegető mondat szeretne kontextusteremtő erővé válni, de ez nem így történik.
Inkább csak egy érzet marad, hogy a közösségi létezésnek, ahogyan része a férfiak és nők közötti, megunhatatlanul a megunásig játszott viszonyharc, illetve az azonos neműek közötti rivalizálás, meg ennek az egésznek a teljes összekavarodása, ugyanúgy meghatározó részévé vált az aktuálpolitika, és annak hatása a hétköznapjainkra – ehhez képest a széteső majd kikocsizó csapat képe általánosan hatásos befejezés. Itt az aktualitásokra adott reakció még csak a szavak szintjén, ironikus könnyedséggel van jelen és nem a mű szerves részeként. De ez tánc – az aktuálpolitika pedig nem táncolható, egyelőre. A helyzet akkor lesz furcsa, ha az alapvetően ösztönök mentén működő testben is tapinthatóvá válnak környezetünk mellékhatásai, amikor mindez koreografálható reakcióvá válik.
_(THEALTER Feszt, 2012. július 24.)_
