Petronius helytartónak igazából nem jelent ez a feladat semmit. Nem is érti, miért tiltakozik olyan erélyesen a három zsidó vezető – egy méltóság, egy főpap és egy politikus – az ellen, hogy a Róma császárát ábrázoló szobrot – "ezt az izét", mutat rá a szoborra – bevigyék a templomba. Petronius kezdetben nem érti, mit jelent a templom, mit a parancsolat, és mit a hatalom és a hit, az állam és a vallás közötti különbség. Hogy mit jelent a hatalom és mit a hűség. Akkor kezd el morfondírozni rajta, amikor mindennek a közepén találja magát. S lehet, hogy akkor már késő.
A játéktér egyértelműen kijelöli, hogy Székely János Caligula helytartója című drámája ebben az előadásban _mindig_ játszódik. Vagyis bárhol és bármikor. Az áthelyezhető, variálható, egymástól mindenben eltérő szobrok, amelyek a közeget határolják (díszlet: Szikszai Rémusz és Varga Járó Ilona), szimbólumok, amelyeket különböző korok használnak bizonyos célokra: a hatalom ezekkel jelzi a saját helyét az emberek életében. Jobb esetben ez a kettő összecseng. Itt és most azonban Caligula, a saját lovát konzullá kinevező római császár – de általánosságban fogalmazhatunk úgy, hogy az elnyomó hatalom – úgy gondolja, szimbolikusan felül kell lennie azon, amit a nép a legfelsőbb hatalomnak tart. Miért? Mert kisebbségi komplexusban szenved. Mert rendnek véli azt, amit ő biztosít. Pedig az emberek a "káoszt" tartották saját rendjüknek – amely nem káosz volt persze, hanem rend. De az elnyomó hatalom csak a saját rendszerét tudja rendként elfogadni. Mert paranoiásan tart a saját bukásától, mert fél azoktól, akik az ő gondoskodására vannak bízva, mert nem szolgálatként és felelősségként, hanem tekintélyt parancsoló rangként és automatikusan járó felsőbbrendűségként fogja fel saját voltát és státusát.
Szikszai Rémusz rendezésében egy ember, Petronius, szíriai helytartó néz szembe önnön korlátaival. Nagypál Gábor helytartója kissé cinikus, ám okos és értelmes ember, aki megérteni szeretné, mi történik körülötte. Nem erővel, hanem az érvek erejével szeretne hatni, ám kiderül, hogy vannak dologok, amire nincsenek megfelelő érvek. Petroniusa az elején elképzelni sem tudja, hogy ne tudná meggyőzni valahogy a zsidókat. Fölényesen játszik a hatalommal, atyaian cselezget Barakiás főpappal, aki megingatja Petroniust. Decius követ érkezése pedig fölborítja az egyensúlyt. Nagypál ragyogóan adja vissza azokat a stációkat, amelynek során Petronius elveszti a világképét megalapozó állításokat. Megriasztja a viszonylagosság. Elköveti a legnagyobb hibát, amit despota elkövethet: gondolkodni kezd. Az etika bosszúja: nem tud kilépni abból a spirálból, amibe belehajszolta önmagát. Fodor Tamás Barakiás főpapja komolyan veszi mind az érvelésre való felszólítást, mind a hivatását. Bár érzi (és fokozottan érezteti is) önnön alárendeltségét, hisz abban, hogy a hitet el lehet magyarázni. Pontosan tudja, hogy nem fordulhat olyan megoldáshoz, mint amit Júdás javasol (Tóth József lobbanékony, hirtelen gondolkodású, archetipikus politikusként rövid úton jut el a merénylet ötletéig, amit véghez is vinne, nem látva be, hogy az nem megoldás lenne, hanem a helyzet elvesztése), sem a megfutamodáshoz (Tamási Zoltán Agrippa királyától minden ízében idegen a harc, az ellenféllel való gondolkodás – inkább megadja magát és feladja a népét, így a hatalom birtokosaként ő is bukik). Az egyetlen lehetőség, ha Petronius maga veszi rá Caligulát, hogy vonja vissza a parancsot.
Ami meg is történne, ha nem szólna közbe a rövid távú érdek, az árulás, amely nem is egy embert veszejt el igen rövid távon. Huszár Zsolt (a tagbaszakadt, mogorva Lucius) és Kovács Krisztián (az idegen – germán – származású, furcsa mimikájú Probus) saját megfogalmazott kétségeiknek lesznek áldozatai, mikor árulással terhelten, ám végül is hűségüket bizonyítva halnak meg. A két színész által a hazugságról szóló párbeszéd nem egyszerű morfondírozás, hanem kézzel tapintható, tökéletesen jelen idejű szorító kérdések kitárgyalása, olyan dolgoké, amelyeknek bennünk is fel kell (kellene) merülnie sokszor. Mindketten saját előítéleteinkkel szembesítenek bennünket (is), hiszen _valamelyiküknek árulónak kell lenni_, és nem maradhatunk választás nélkül. Király Attila Deciusa a hírhozó, hűségesnek kell lennie Caligulához (mert _kell_, annak ellenére is, hogy megalázták), és hűségesnek kell lennie Petroniushoz is (ez a belülről jövő _szabad akarat_). A színész egyszerre képes a megértés és a méltánytalanság érzése, illetve a kétfajta hűség okozta őrlődést megmutatni.
Ki az áruló? Caligula ugyan meghal, így véget ér a két évnyi harc az önkény szeszélye és az érvek, az elnyomó hatalom és a jóerkölcs között, de a lejárt körök újra- és újratermelik magukat. Ez egyértelmű az előadásban, teljesen felesleges annyira elnyújtva sulykolni ezt az előadás végével. Különösen azért, mert ennek a produkciónak – amelynek minden pillanatában benne van a játék, amelynek minden mondatáról érezhető és tudható, miért hangzik el úgy, ott és akkor, ahogyan, ahol és amikor – nincs szüksége erre a didakszisra.
A színészi jelenlét minden pátosztól mentes abszolút közvetlensége, a szorító létkérdések mellett rejlő, hol abszurdba, hol groteszkbe hajló humor jelenléte, a folyamatos színházi kontextus, a tér, a jelmezek (Papp Janó jelmeztervei remekül vegyítik a történelmi közeget, a funkcionalitást és a jellemábrázolást) egyszerre jelen idejűvé és tökéletesen állandóvá teszik az előadást, s nem mehetünk el anélkül, hogy ne vegyük észre: a hatalomhoz való viszonyainkról nekünk is számot kell adni, ha nem elégedünk meg azzal, hogy milyen jó, hogy van főnökünk – hiszen így nincs felelősségünk. Mégpedig azért, mert ha nincs felelősségünk, szabadságunk sincs. Persze, lehet, hogy ez a feladat, mivel befejezhetetlen, lehetetlen – de muszáj.
_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. július 7.)_
