A lazító-ráhangoló félórás koncert után aztán beáll a címben jelzett sötétség, legalábbis nekünk, nézőknek. Hangokat hallunk csak, egy nő és egy férfi párbeszédét. Brindsley, a szépreményű ám kevéspénzű szobrászművész és menyasszonya, Carol éppen átrendezik a lakást, mert fontos vendégeket várnak: Carol édesapját és egy gazdag műgyűjtőt. Előbbitől a boldogító igen előtti atyai áldást reménylik, utóbbitól vaskos pénztárcája beltartalmát. Ehhez szükségeltetik a vedlett nappali feljavítása, ha máshonnan nem megy, a szomszédból, persze, a lakására kényes tulaj tudta nélkül. Jöhetne a nyugodt hátradőlés a vendégek érkeztéig, de ekkor elmegy a villany. Vagyis világos lesz. Legalábbis nekünk, nézőknek. Ahogy azt a szemjavító tornáról szóló könyvek írják, a hosszú sötét után hirtelen a szokottnál is élesebben látjuk a hámló tapétájú, kopottas, de kedélyes (amúgy falra festett) lakást Brindsley nonfiguratív festményeivel és szobraival, és az ezzel a már önmagában is furcsa keverékkel egyáltalán nem elegyedő, odalopott aranykárpitos bútorokat, no meg a rikítóra színezett Buddha szobrot. (A díszlet Horesnyi Balázs és Pallós Nelli munkája.)

És innentől kezdve mi, nézők, a színházban megszokotthoz képest is voyeur szerepbe kerülünk, hiszen látjuk, amit a szereplők szerepük szerint nem: a sötét szobában játszódó eseményeket. Ahol a szobrász nem csak a menyasszonyát ölelgeti, hanem az időközben előkerült régi (vagy nem is olyan régi) barátnőt is, ahol az ezredes apósjelölt teljes lelki nyugalommal piszkálja az orrát, és ahová a bútorait mániákusan féltő szomszéd váratlanul megérkezik. Ennek a mindent látásnak Puskás Tamás rendezésében van egy, a könnyű komédiánál valamivel mélyebbre nyúló, de legalábbis ironikus vonzata is. Ez leginkább a milliomosnak hitt villanyszerelő, annak idején a nácik elől emigrált filozófus érkezésekor mutatkozik meg. Ő az egyetlen, aki felismeri Brindsley szobrában az értéket, azt a mélységet, amiről a pénz utáni hajszában talán már maga a szobrász is megfeledkezett, és ő az, akit a többiek csak a hozzá fűződő (ilyen vagy olyan irányú) előítéleteik alapján látnak, nem a maga valójában.

A kicsit lassú indulás után, ahogy újabb és újabb szereplők kapcsolódnak be a csetlés-botlásba, hatványozódni kezdenek a komikus helyzetek, főleg, amikor Brindsley és Carol úgy döntenek, hogy a kölcsönvett bútorokat megpróbálják észrevétlenül visszacsempészni a törzshelyükre. A színészi alakítások nem egységesek. Schmied Zoltán a mozgásra, testi ügyességre alapozó jelenetekben van igazán elemében, nagyon vicces, ahogy a bútorokat a többiek alól, mögül, elől kicsempészi, de Brindsley karaktere elmosódik, megfoghatatlanná válik. Kovács Patrícia Caroljáról sem derül ki sok minden, azon kívül, hogy ő apuka kedvenc Gombóckája, és valamiért nagyon szeretné ezt a házasságot. Blaskó Péter ezredeséről ellenben pontosan tudható, hogy miért nem szeretné ugyanezt, ahogy az egész értékrendje, mentalitása is egyértelmű. Pokorny Lia Furnival kisasszonya telitalálat a görnyedt hátától az alkoholban feloldott gátlásaiig. Simon Kornél nem tolakodó, éppen ezért hatásos gesztusok sorával teremti meg a homoszexuális régiségárus érzékeny szívű, ám, ha az elevenjébe (de még inkább, ha a Buddha szobrára) taposnak, felettébb harciassá váló figuráját. Liptai Claudia Cleája kezdetben kicsit merev, de aztán el tudja hitetni, hogy a végzet asszonya manír mögött valódi érzelmek vannak. Papp János villanyszerelője a sokat tapasztaltak bölcsességével és belenyugvásával mozog a nála jóval súlytalanabb közegben. Az igazi milliomos, Bamberger megformálójának, Vári-Kovács Péternek pedig tényleg csak a robotszerű mozgás jut, hogy rövidke szerepében megmutathassa magát, már – szó szerint - el is tűnik a süllyesztőben.

A végére nem csak a berendezési tárgyak cserélődnek ki és törnek össze, de Brindsley és Carol szépen felépített tervei is. Jövőjüket legfeljebb sejthetjük, de abban biztosak lehetünk, hogy aki végignézi ezt a fénytelen komédiát, sokat fog nevetni, és felvillanyozódva jön ki az előadásról.