Amikor eztán egy butított Elton John-öltönyben kikandikáló, mérsékelten együttérző performer - mert hogy egy performanszra szól a jegyünk - szíveskedik megjegyezni, hogy biztosan nagyon sokat vártunk, de azért csak "elvoltunk" valahogy, akkor azért kinyílik az ember zsebében a bicska, de sebaj, egyrészt ez talán valami provokáció-szerűség akar lenni (amiből még kisülhet valami), másrészt legalább látszik a fény alagút végén. Elindulhatunk befelé. Ekkor még senki nem sejti, hogy egy színházi sci-fi kellős közepébe csöppen, ami jelen esetben nem műfajmegjelölés, hanem magára az esemény létezésére vonatkozó egyszerű jelző. Mert ami itt van, az nem lehet. Pedig volt. Megtörtént.

És akkor most vegyenek egy nagy levegőt - elmesélem.

Megérkezvén a hajóra - mert az előadás helyszíne egy hajó - vizet fröcskölnek a szemünkbe, és húzhatunk egy francia kártyát. Van olyan naiv és jóindulatú a közönség, hogy azt hiszi, a továbbiakban ennek bármilyen jelentősége leszen (nem leszen), hiszen a kártyák hátoldalára egy másik szám is rá van írva filccel, hátha jó lesz egyszer valamire (nem lesz jó). Aztán a közönség, elhelyezkedvén a Tisza párájától nedves székeken, rögtön pattanhat is fel, mert vándorlós előadás lesz - még jó, hogy majdnem időben szóltak. Amikor a Nap és a Hold története között kell döntenünk - na az már meredek, mert mind a két történet felkonfja olyan, mintha egy hippimagazin társasjáték rovatából tanulták volna be rosszul, úgyhogy már ekkor mérsékelt kedv mutatkozik a befogadói oldalon, de győz a Hold. Persze mindhiába, ugyanis _egyetlen_ történet van, úgyhogy kell, nem kell, jó, nem jó - azt nézzük. Kétségtelenül az egész műsorfolyamnak olyan a hangulata, mintha előző délután imprózták volna le Skype-on az egészet, most pedig meglepve tapasztalnák a helyszínt, és hogy tényleg vannak egy performanszon emberek, ami azért fura.

Mindenesetre egy kabinokkal körülvett kis térre terelnek minket a fedélzeten, ahol le kell(ene) feküdnünk a földre, hogy bámulhassuk a csillagokat, majd csukott szemmel elképzelni magunkat, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre merülünk a sötétlő tengerben (nem képzeljük). Az egésznek valami olyan hangulata van, mintha a Névtelen Alkoholisták nyitóülésén hallgatnánk egy eltévedt zen buddhisa hippi jógamestert, akit még a basic-jógi szinten eltanácsoltak a jóérzésű mesterek, és most gátlásos önmegvalósításba kezdene. Ezek után már tényleg csak hab a tortán, hogy az elvileg elmélyülten magába szálló közönségnek egy lány elkezd táncolni valahol a szín melletti félhomályban, majd a fekvő emberek között - ami csak azért fura, mert ha mindenki hallgatott volna a jóginkra, akkor most mindenkinek csukott szemmel kellene magába révednie szüntelen. De akkor most komolyan: kinek táncol ez a lány?

Majd jógink fogja magát, elhallgat, és se puszi, se pacsi, lelép, ott hagyva szegény közönséget a tengerfenéken vívódni a belső rémekkel. Hát nem szép dolog.

Mi is jöhetne egy ilyen keletikultos révedés után? Hát persze, hogy egy kis kötélhúzás! Egyik csapat jobbra, a másik balra, aki nyer, az láthatja a következő jelenetet, aki nem nem. Végre egy igazi dilemma.

Aztán persze mindenki nézi a következő jelenetet, mert hát egy van, de a játékmesterek nagyon méltatlankodnak, hogy jónéhányan nem vesznek részt ebben az általános iskolai Challenge Day-feeling ihlette játékos közösségi vetélkedőben. Pedig az is mennyire jól ki volt találva, hogy fekve milyen jól lehet a hajón meditálni, aztán arra is húzta a száját az ebadta közönség egy jó része. Hát, milyen dolog ez?!

Egyébként örömteli esemény, hogy a lányt, a darab szerint Szeged szépévé választották.

Aztán videoinstalláció, kis táncbetét, és egy interatkív kérdés: fulladjon-e bele a Tiszába egy eltévedt Rómeó vagy sem - a döntésről sajnos lemaradtam. Majd lehet lassúzni egyet, aki akar. Viszlát. Az előadás elmúlt, szertefoszlott, mint a kifújt levegő, mintha soha nem is lett volna.

"Szabadságra fel!" Fel, bizony, fel.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 25.)_