Péter ugyanis lottónyertes, és a darab arról szól, hogy a fodrászüzletben dolgozó főhős mennyire lehet biztos a jeles kollektívában, amelynek tagjai barátjának mondják magukat, Ilonka, a manikűröslány pedig egyenesen romantikus érzelmeket táplál irányában (de a nyalka Detre is csapja neki a szelet – ki tudja, mi lehet ebből). Százezer forintos főnyeremény után ugyanis kétségek ébrednek az emberben, Péterben effektíve meg is testesül maga a Gyanú, de a szerencsés befejezés meggyőz bennünket arról, hogy a Péter közegét jelentő munkásosztály és kispolgárság közötti sávban elhelyezkedő baráti és munkahelyi közösség szíve a helyén dobog.

Bizony munkásosztály és kollektíva, sőt százezer forint mint főnyeremény. Ugyanis a Szerencsés flótás 1955-ben írt mű, és Vajdai Vilmos rendező csak az eszközökben és a formában kortárs, a sztorit meghagyja annak, ami: egy végtelenül egyszerű szockispolgári limonádénak, citrommal és cukorral, amelyet néhány posztmodern látomással, interaktív díszlettel, a puszta faviccektől az agyament abszurdig terjedő skáláról válogatott poénokkal és helyenként alaposan átértelmezett hangszereléssel támogat meg az előadás, annak a reményében, hogy friss, üdítő szórakoztató produkció kerekedik az estéből.

Tulajdonképpen ez meg is történik – ha valaki nem számít a kivágott kartonlapoknál egyszerűbb figurákra és közhelyeknél összetettebb sztorira. Horgas Péter díszlete nem is ígér ennél bonyolultabbat, ellentételezésként váratlanságot és kreativitást kínál, s ezt be is teljesíti. A színpadi történésekre reflektáló feliratok, a vetített és animált díszletelemek (köztük például a Kádár János beszéde közben megzavarodó rádió), illetve a Fényes Szabolcs dalait avatottan játszó, néhol meghökkentően – de mindvégig szellemesen – fogalmazó, s más zenei elemeket (például a láthatóan szörnyű tehetségű szabó megjelenésekor Ránki György Mekk Elek-témáját) is beidéző Budapest Bár zenekar tevékenysége jó néhány kellemes pillanatot szereznek.

Mindehhez pedig írhatnánk, hogy a színészek lubickolnak a játékban, ha nem lenne ez olyan dehonesztáló – mert itt bizony komoly munka zajlott a cselekmény lefölözését illetően. Az elmesélt történet önmaga paródiája és reflexiója is egyben, ami pontos és sűrű játékot igényel. Fekete Ernő fodrászlegényként is drámai figura; Kiss Péter minden aggodalma sorskérdés számára, ami nyilvánvalóan a bonyodalom komikus felnagyítását eredményezi. Dankó István magas hangfekvésben játssza kollégáját és barátját, Karcsit, Ujlaki Dénes pedig az üzletvezető Edét picit rigolyás, de jószívű öreg szakiként mutatja be. Kiss Diána Magdolna Ilonkában a természetességet ragadja meg (ami ebben a hiperstilizált közegben nem kis vállalás), Tasnádi Bence pedig nyalka, fess és ambíciózus a Péter konkurenciájaként föltűnő Detre szerepében. Gergely Katalin, Pálos Hanna és Barabás Richárd állandó rezonőrként selypegnek, huhognak, visítanak és mozognak. A Fekete Ádám Konferansza nagyszerű karakter – egyszerre abszurd és valóságos, karikírozott és komoly, egyúttal rendkívül jól tart a szó szoros értelmében _kapcsolatot_ a színpad és a nézőtér között. Mindez nem mozgássérült volta és sajátos artikulációja _ellenére_, hanem felvállaltan ezekkel együtt. És nem feledkezhetünk meg a színpadon poénbombaként végigsüvítő Keresztes Tamásról, aki az ideges vendég szerepében alapból feltolt vérnyomással, sértetten és követelőzően minden rossz elszenvedője – és mindeközben ellenállhatatlanul zseniális.

Viszont az előadás bizony bő fél órával hosszabb, mint amit a darab elbír. Érdemes lenne egy jól működő dramaturgiai olló segítségével elhullajtani a nem - vagy kevésbé - működő ötleteket (a sokszor elsütött, már a túlzás túlzásának a túlzásába hajló ismétléseket), vagy sokkal erősebbé tenni a cselekményszálakat és a figurákat, amelyek per pillanat papírmasé-könnyedségűek. Mindenesetre az elsőben is, de sokkal inkább a második felvonásban vannak kitöltetlen, markáns ötletekkel nem terhelt, lassabban telő részek, amelyeket ballasztként húz magával a produkció – és az ember idő előtt megtöltődik, aztán túlcsordul.

A másik út – a cselekményszálak és figurák megerősítése – azért járhatatlan, mert akkor már nem az eredeti koncepció szerinti bohém nyári színházi limonádét kapnánk, márpedig itt, úgy tűnik, mindenképp ilyesmi volt tervezve. És ez nem is baj, sőt – az efféle színvonalas termékből hiány van. A kifejezetten a városmajori színpadra létrehozott produkciók között végre megjelent az igazi színház, még ha mégoly könnyed, és egyelőre kissé zilált változatban is - mindenesetre a kísérletet szinte teltházas érdeklődés kísérte. A produkció végeztével pedig megállapítható: a szóda, a citrom és a cukor meg is van, most már csak a helyes arányokat kellene megtalálni. Ezzel együtt ez az ital fogyasztható, ránézésre pedig kifejezetten kívánatos.