A Transzparens Csoport láthatóan úgy érezte, hogy a közéleti-politikai atmoszféra az életüket olyan mértékben befolyásolja, hogy arról igenis van mondanivalójuk, ami nem doktori disszertáció, nem morálfilozófiai konfliktushalom, hanem tízen-huszonéves kamaszok egyszerű véleménye arról, hogy milyen köpedelem egy bugyuta folyamatnak látják azt a rendszernek hazudott közhelyes hatalomhajhászatot, ami itt zajlik és zajlott. Mert ugye mindez kinek a hátán fog csattanni?… Ha valakinek, akkor nekik aztán van joguk ebben a témában megszólalni.

Egyébként pedig hiába beszélnek végig a politikáról, egy pillanatig sem politizál senki. Orbán Viktorból magyarkártyából fabrikált csáprágós bogár-mutáns, Gyurcsány Ferencből kotkodácsoló démon lett, mert teljesen mindegy, hogy ki nem hagyja őket rendesen élni és tanulni az országban. Nem mindegy, hogy ki zárta be az OPNI-t, ha egyszer olyan emberektől vették el a teljes, békés élet lehetőségét, akiknek ez máshol nem adathatik meg, vagy nem mindegy, hogy ki sikkasztja el a hatodik dzsipre valót is? Persze nem - de valahol mégis igen.

Mert igazából az nem nagyon mindegy, hogy egy politikai tematikus előadás esetén az első gondolata minden alkotónak, hogy hogyan fog reagálni a csáprágós mutáns vagy a kotkodácsoló démon, és hogy miért kell tökösnek lenni ahhoz, hogy az ember elmondja, hogy amit lát, az elkeserítő, kiábrándító, dühítő és félelmetes. A társulat azonban nem kezd köldöknézős esztétizálásba, hanem formailag sokrétű és ötletes színházi keretben beszél erről, és ugyan hiba, hogy a fekete térben, különböző maszkokban előadott etűdök gyakran nem mutatnak túl tartalmilag az újságfőcímeken és a politikai közhelyeken, azzal a gesztussal, hogy azt mondják: márpedig mi ezt így gondoljuk és ezért vállaljuk a felelősséget, már fele annyira sem lesznek közhelyesek, sőt. Az ugyanis nagyon tud dobni egy előadás hitelességén, ha nem akar igét hinteni.

A teljesen minimál-színházira vett jelenetfüzér önálló gegekből és vissza-visszatérő jelenetsorozatokból áll, amelyek között vannak kifejezetten szellemes részek: a Hold bájos naivitással értelmezi félre a 2006-os eseményeket, és a politikailag jól fekvő káder kislánya is remekül behangolt infantilizmussal csodálkozik rá ölébe pottyant színházára, amelyben szabadon színészkedhet eztán, kórházára, ahol végre akkor műthet, amikor csak akar, és hadseregére, amivel kedvére mészárolhat, valamint a vigaszlekvárok osztogatásánál is látszik, hogy a nagymamák vigaszdíja nehezen fogja megváltoztatni a dolgok menetét. Ezen kívül az el-elejtett kevésbé didaktikus részek - mint például az egész előadást végigkísérő fehér bábu - adnak egy másik regisztert is a játéknak, így az etűdök konkrét érzetté állnak össze, és mindezen felül vállalt véleménnyé, amely érthető, egyenes, őszinte és megkapóan önreflexív - konkrét gegek épülnek arra, hogy a játékosok pontosan érzik a súlyát és a mélységét az egész előadásnak.

Hogy mindez jövőképtelen lenne? Ennél jövőképesebb aspektus talán nincs is.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 29.)_