A személyes sorsok köré felépített, hol erősebben összeérő, hol lazábban egymáshoz passzoló jelenetfüzérek sorozatából visszavonhatatlanul _esemény_ vált, ennek pedig oka van. Mindenekelőtt talán az, hogy évről évre legalábbis jó, olykor pedig remek előadások születtek. Ennek meg hogyne lenne még a zsámbéki dombok lankáin is jelentős közönsége, lévén hasonlóan könnyed, mégsem üres, szórakoztató produktumból nem igazán van elhalmozva a budapesti közönség sem. Emellett a személyes sorsok kielégítik a közönség bulváréhségét is, miközben Máté Gábor és az osztály társulat arra végig ügyel, hogy az egyes emberek saját történetén keresztül a _mi_ történetünket is elmeséljék, és a saját közegükről – amely a színház – sallangok nélkül beszéljenek – ez pláne nem szokás, lásd: a reneszánszát élő "Thália temploma"-kultusz. A bevezető mondatok arra utalnak, most egy kicsit félresiklott sors fordulóit fogjuk végigkövetni, ami nagyjából összecseng azzal a prognózissal, hogy ahogy telnek az évek, egyre kevésbé lesznek vidámak ezek az előadások.

Péter Kata színésznő, jelen idő szerint a Vígszínház társulatának tagja. Az "alany" nem elégedett az életével. Tele van vágyakkal, el nem ért célokkal, nem ott tart, ahol szeretne - és leginkább szeretni szeretne, de valahol félrecsúszott a dolog. Úgyhogy most megnézzük, vajon hol és mikor görbült el az egyenes – szól az ígéret, és menyasszonyi ruhába öltözött lányok és falusilakodalmas ünneplőt öltött férfiak jelennek meg a színen, mintegy jelezvén, mégis miben lehetne nyugvópontja ennek a történetnek. A lakodalmas vonalon továbbmenve erősen folkos dalbetétek - inkább múlatósok mint mulatósok - tagolják az előadást, ezek azonban nem válnak tartalmilag szerves részévé a produkciónak, mert egyrészt a dalszövegek nagy részét ezúttal elnyeli az akusztika, másrészt ugyanabba a hamuba halnak, mint néhány népmesei álarcot öltött sorsjelenet, amelyet a leginkább kijelöletlen keretek tesznek kevéssé súlyossá. Azt ugyanis csak a sokadik jelenetben tudjuk meg, hogy az addigra nyilvánvalóan formává váló népmesei epizódok – a három szegénylegény felvágottpultnál történő szenvedéstörténete például remekül sikerül – Kata meseterápiához fűződő viszonyából következik, és nem öncélú formai ujjgyakorlat.

A fő problémákat egyébként gyorsan megtudjuk: Kata önértékelési zavarral küzd, kövérnek és csúnyának tartja magát, egyebekben pedig a szerelmet várja. Ezt látjuk-halljuk lírában az Országos Péter Kata Szavalóversenyen, vagy épp népmesékbe és dalokba fogalmazva, sokszor kimondva és elmesélve, de mintha itt meg is állna a dolog. Nincsenek igazából miértek, nem tudjuk meg, Kata miért akart színész lenni, mi a viszonya a társulathoz, amely éppen boncolgatja, vagy mit vár a szerelemtől - csak olyanokat tudunk meg, mint hogy jó családi környezetből érkezett, volt bulimiás epizódja is az életének, és hogy az anyja százszor Péter Katább volt a Péter Katánál, úgyhogy valahol ott lehet keresgélni, hogy miért lett olyan Kata, amilyen. De milyen is? Mert az világos, hogy frusztrált és kissé talán sorstalan ez a magával szemben tán kegyetlenül kritikus és ekképpen önsorsrontó Kata, de mintha egyelőre csak a kórlap lenne meg, és diagnózison csak annyi állna: jó a kórlap. Valódi történetet azonban igazából a diagnózisból lehetett volna csinálni, a kórlap a sztori része a dolognak, ennek megfelelően pedig a jelenetek is csak ritkán élesek. Az előadás inkább csak pásztázza Péter Katát, nem boncolja, nem kritizálja - megelégszik azzal, hogy felmutatja.

Azonban azt a kritikai élt, amit Péter Katán megspórol a társulat, minden energiával beleveti a színházi életről alkotott véleményformálás színpadi interpretációjába, aminek parádés summája Dömötör András mint Színházi Szakma és Jordán Adél, alias Péter Kata kettőse: éles, szókimondó, maró gúnnyal átitatott értelmes és érzelmes dühkitörés. Mert Kata dühös, mindenre és mindenkire, kiábrándult és cinizmusra hajlamos, nihillel reagál a butaságra, és nem látja, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Péter Kata több, mint ismerős karakter, problémái és útkeresése egyaránt _jellemző_, éppen ezért mindannyiunk számára hasznos lett volna alaposabban megismerni.

Hogy Péter Kata érdekes számunkra, az egy percig sem kérdéses. Csak úgy tűnik, még kifelé élesebb a szeme, mint befele. És ezzel sincs egyedül...