Az első percekben egy nő ül előttünk tükörfejjel, amiben a komplett nézőtér minden tekintete megtalálhatja saját magát. Aztán a tükörfej egy önmagát vizslató arccá válik, és csak néz egy bőrfotelből. Bennünket kutat, kérdőn, keresve, mintha szeretne valamit a sötétben leskelődő tekintetektől, néha beszélni próbál, de ebből rendszerint csak egy mikrofonba fújtatott lihegés vagy artikulálatlan hangképzés lesz. Közben néha megmozdul.
Nem ő, illetve ő, de ő valójában a fotelben marad. _Bent_ mozdul meg valami, vagy valaki – a világítás egyszerű finomsággal érezteti, hogy két különböző síkról van szó (fény: Bánki Gabriella). Vélhetően egy belső valaki, aki megpróbál felkelni a földről, aki magába gubózva, mint valami furcsa humanoid-rovar próbál kapaszkodót találni a környezetben, egy breaker, aki mindenkit letáncol a stage-ről, ha buliról van szó. A keresés közben a fotelben ülő nő reagál is a belső folyamatokra – általában nyugtázza, hogy megint nem jött össze valami.
Majd a két sík összefolyik: ismét a fejetlen nő ül előttünk, és egy éttermi asztalnál társalogva fogyasztja tányérjából saját fejét – és ezt érthetjük szó szerint. Réti fizikai törvényeket megszégyenítő módon képes felvenni egész testével a megjelenő különböző, világgal ismerkedő, abban helyét nem találó furcsa vagy éppen hétköznapi szerzetek teljes lényét. Bár önmagukban is kétségtelenül izgalmasak és kreatívak, ezek nem csak figurák vagy formai ötletek, hanem a bőrfotelben szemlélődő nő próbálkozásai az életben: az ujjakból formált rovarszerűség, a melegítőbe öltözött, zsebre tett kézzel breakelő-balettozó lány vagy a fejetlen tangó valójában mind egy kudarc részei.
Hiszen mindegyikben ott van valami gát: vagy a megfelelés, vagy a félelem, vagy a szorongás. De ezek nem világot megrázó, sötétségbe taszító problémák, hanem megugorható akadályok – ahogy a személyes kérdésektől fokozatosan el is jutunk közösségi kérdésekhez –, illetve játék – amihez jól illeszkednek a felöltött majd levedlett jelmezek. Bár ez az ív a kezdés szempontjából nem tűnik túl szerencsésnek – nagyon lassan indul be az előadás, ráadásul a legkevésbé egyedi és ötletes jelenet az első – kétségtelenül jól és könnyen követhetőek még a bonyolultabb mozdulatok is, leginkább amiatt, hogy nem egyszerű táncot látunk, hanem az egész test táncát, a legapróbb mimikától a legnagyobb mozdulatig és minden mozdulat érezhetően belülről fakad.
Ehhez az intimitáshoz – ami csak egy-egy átöltözésre használt jelenetváltásban vagy elnyújtott pillanatban vész el – passzol a hatalmas bőrfotel és az asztal (díszlet: Körmendy Pál), amitől olyan érzése lehet a nézőnek, hogy egy körúti bérház egyik lakásának nappalijában járunk (olyannyira illik ide ez a hangulat, hogy akár tényleg elképzelhető lenne a produkció egy valós helyszínen) – ennek hangulatos kiegészítője Barna Balázs zenei válogatása, ami az egyes jelenetek kíséretét is jól szolgálja – remekül szól például az elektronikus diszkózene, vagy a direkt gagyi, szintiről játszott tangóütemek.
A keresgélésnek persze nincs vége, bár a fotelben ücsörgő lány a mozdulatsorok végére eljut odáig, hogy valamiféle hangot is kiadjon magából, amit talán félig még sikernek él meg (szép pillanat: egy táncelőadás végül hangban, nem pedig mozdulatban teljesedik ki), és bár megvan egy cél, a keresésnek nincs vége. Amit nem csak az ajtón a külvilágba lépő nő képe érzékeltet, hanem a meghajlás közben a nézők tekintetét kereső Réti Anna is. Bármennyire is fontos kérdés volt a megfelelés és az elfogadás, ettől a néha zavarbaejtően intim önazonosságtól ez nem szorongással telítődik, hanem kisimul. Magával ragadó, de mégis kérdésekkel és félelmekkel teli őszinte pillanattá válik. Annyira őszintévé és tisztává, amilyen talán nem is létezik.
_(THEALTER Feszt, 2012. július 26.)_
