Az elején ugyanis egy táncversenyen vagyunk, ahol mindenféle táncstílusban látunk párosokat lejteni a kikiáltott stílus (rumba, swing stb.) elemeit felhasználva, a fekete, sejtelmes tér azonban korántsem emlékeztet semmilyen táncverseny helyszínére, és egyébként is ott lebeg a levegőben a misztikum, amiből csak annyi következik, hogy igazából nem is azt látjuk, amit látunk. De akkor mit? És hol? És miért? Reméljük persze, hogy erre később válasz jön, addig pedig kedvünket lelhetjük az izommunkák erőtől duzzadó, pontos és harmonikus játékában – akit ez nem köt le, annak azért nincs könnyű dolga. A darkos környezet ellenére, és főleg a tempósabb, ütemesebb zenének köszönhetően azonban felvesz egy ritmust a produkció, amivel aztán eljutunk a konkrétumok szintjéhez is – kár, hogy ekkor már csak tíz perc van hátra az előadásból, és nem érkezik arra gesztus, hogy mi alapján kellene visszafelé értelmeznünk a látottakat.

A Milossá avanzsált Dante azonban azt sugallja, hogy személyes történetet láttunk, amely személyesség egyébként végig tapintható, de a magas minőségben kivitelezett férfi-nő kapcsolati klisék ezzel együtt is klisék maradnak – látunk se veled se nélküled, szerelem, szex, barátság stb. epizódokat, amit egy hímnős karakter kicsit megbolygat, de fel nem forgat. Edward Clug koreográfus azonban könnyeden kezeli a kapcsolatokat, és a tüchtig koreográfiák mellett olykor feltűnnek markáns színpadi ötletek is: Beatrice és Dante összenőtt teste groteszk vizuális kép, ennek megfelelően egyszerre rémisztő és szórakoztató. Az előadás hangulata igazából ebben a képben teljesedik ki, és mondja el, hogy mi is akart lenne igazából, de mire ezt realizálhatnánk, máris a paradicsomban vagyunk, és vége.

Ami marad, az tulajdonképpen a hatalmas fekete asztal köré szervezett fel-felbukkanó gegek sötét könnyűsége és egy izgalmas Isteni színjáték ígérete. Ám mindez technikailag pazar színvonalon, és ez sok mindent pótol. Noha nem mindent.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 29.)_