Szomor György ugyanis az első pillanattól kezdve pontosan tudja, hogy hogyan hangzanak jól Vernon szájában a merő iróniával megfogalmazott szarkasztikus mondatok: egyenes tartás, visszafojtott hang, monoton hangszín és elesett tekintet. Ezzel a meglettférfi-imázzsal jól tud reagálni arra a végtelen infantilizmusra, ami Soniából árad, és ezzel talán egy egész előadást végig lehetne vinni, ha Neil Simon és Marvin Hamlisch nem írt volna egy nagyon tisztességes hollywoodi darabot is a stand-up szerű betétek mellé, amelyben a szereplők viszonya jelenetről jelenetre változik, miközben végig mennek a boldogsághoz vezető rögös úton. Ezt a változást Balogh Anna Sonia szerepében sem követi le, a cserfes kislányos báj mögött nem sejlik fel a _femme fatale_, vagy bármi egyéb, ami vonzó intellektust kölcsönözne a karakternek, holott tűz és víz ez esetben főként ezért nem oltja ki egymást.
A sztori és a statikusságuk ellenére jól behangolt főszereplők azonban ennek ellenére is biztosítanak egy alapvetően szórakoztatóipari terméket, aminek okát a Madách Színház címválasztása kedélyes romantikával írta le anno: Édeskettes hármasban. Az antagonisztikus személyiségek bimbózó szerelmébe ugyanis rendre bezavar Leon, Sonja rendre fel-felbukkanó barátja, akivel a szeszélyes lelki élettel rendelkező dalszövegírónő már öt éve folyamatosan szakítani szeretne, de nem tud. Azt megtudjuk, hogy fontos neki, de hogy miért szerelmes egy gonosz kisgyerekeket megszégyenítő zsarnoksággal megáldott paliba, az homályban marad – még furcsább, hogy később kiderül: Leon - akit mi sosem látunk - nem sokban különbözik Vernonhoz képest, amit az addigi megnyilvánulásaiból finoman szólva is nehéz volt prognosztizálni.
Sokat dobhatna a dolgon, hogy két tapasztalt musicalszínész énekelhetné el az odaadó szerzői profizmus szülte habkönnyű-romantikus dalokat, azonban ennek befogadását a végtelenül steril konzervzene, illetve a dalszövegek totális homályban maradása végül is megakadályozza. Arról nem is beszélve, hogy nincs semmiféle kémia a főhősök között, ezért a forgatókönyv szerint dalban kiteljesedő érzelmi viharok szellővé szelídülnek – talán ez az oka annak is, hogy Kerekes Judit koreográfiái tulajdonképpen észrevétlenek maradnak. Seregi Zoltán rendező azonban, úgy, tűnik tényleg csupán óvodai papírmasé-szerelemnek vélte a történetet, ennek mementója a három-három kartag – a főhősök "belső hangjai" –, akik bármelyik matinében könnyű szívvel illusztrálhatnák a _gyerek_, a _szerető_ és az _irodai munkás_ karaktereket.
A jeleneteket átkötő, a lágy dallamok ellenére is motorikus koreográfiába csomagolt térrendezések tovább lohasztják az előadás folyamatosan csillapodó hevét, amit előre haladva az időben egyre inkább csak egy-egy Vernon-stand-up betét tud kissé feléleszteni. Ahhoz ugyanis, hogy az illúzió, a mese tényleg működjön, végig kellett volna drukkolnunk ezt a se veled-se nélküled kapcsolatot, ehelyett pedig csak végigkövettük, ez pedig nagy különbség. Éppen egy komplett Broadway.
_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. augusztus 9.)_
