Lehetséges koncepció, hogy még az újgazdag, töksötét és méltatlan Schneiderék jobbak, mint ez a felfuvalkodott és ellenszenves Hyppolit, csak akkor ezt kellene elmesélni. Van rá három óra. Ha ez az első félórában világos, akkor teljesen felesleges az elkövetkező két és fél óra.

Pláne, ha a sztorit is úgy mesélik, hogy összességében egy fél felvonásnyit a meglévő háromból kihúznak (így például nem is újul meg a Schneider-ház berendezése, ami számtalan lyukat ejt a dramaturgiai szöveten), s helyette betesznek egy saját kreálmányt, a filmből visszaemelve – teljesen feleslegesen – a Kolibri nevű kétes hírű bárban játszódó betétet, amelyet ráadásul egy mérsékelten szellemes és kevéssé ízléses standup-számmal bélelnek ki. Hiányzik a Hyppolit figuráját megalapozó mindkét dal is (Eisemann Mihály számainak egyébként nem tesz jót a túlhangszereltség és a folyamatosan erőltetett ritmusváltás), meg még mennyi minden; ennek az eredménye pedig nem más, mint javarészt lehetetlen és nem létező alakok próbálják jobbnak mutatni magukat önmaguknál, s ez bizony fájdalmas.

Mert fájdalmas, hogy ebből a könnyed és finom darabból vaskos burleszkutánzatot készítenek, eltévedt, semmiből jött, elrajzolt, hamis karakterekkel. Fájdalmas, hogy az egész csak színlelés, aminek semmiféle lényege nincs. "Alapvetően minden ember arisztokrata. Csak van, akinek sikerül annak is születnie" – hangzik a tanulság (amelyet _ez_ a Hyppolit semmilyen körülmények között nem vonhatna le), s akár azt is írhatnám: alapvetően mindenki színházat csinál, csak van, akinek sikerül tehetségesnek is lennie – nem lenne kevésbé igazságtalan, mint a fentebbi mondat _ebben az előadásban_.

Ugyanis ebben az előadásban senkit nem lehet szeretni, ami egy komédiánál megbocsáthatatlan. Mintha Megyeri Zoltán, az előadás színre állítója csak arra akart volna ügyelni, nehogy valaki bármi valóságszerűre ismerjen, ezért mindent vastag tollal karikatúrára rajzolt, csakhogy a teljesen másmilyen karikatúrák ütik egymást. Az eltohonyásodott Schneider úr még a legjobb a mezőnyben, Csernik Árpád figurája, ha a rendező megrendezné, életképes és érvényes lehetne. De a feleségét alakító Pesitz Mónika mintegy kizárólag a harmincas évek magyar filmvígjátékainak hanghordozását adná elő szerepként, a Terkát játszó Vágó Kriszta pedig nettó manírhalom, minden szava el és meg van játszva, ami egyszerűen rém idegesítő. Időnként ellágyul, és közelít a természetes beszédhez, amikor szerelmével, Nagy Andrással társalog, ám a férfit megszemélyesítő Ralbovszki Csabának nincs esélye bármit mutatni azt illetően, miért lehetne beleszeretni Terkába. Kálló Béla széjjelomló, izgő-mozgó Makáts Csabája és Mess Attila hiperharsány röhögőgép Makáts főtanácsosa időnként a nézhetetlenség kategóriájába tolják a produkciót, ami nem kis mértékben köszönhető Bóbis László koreográfusnak, akinek tevékenysége leginkább egy "általános koreográfiaként" leírható mozgássor létrehozására irányult, a daloktól és a darabtól teljesen függetlenül. Kalmár Zsuzsa tényleg rosszul énekli Mimi számait – de ez végül is szerepben van –, Kovács Nemes Andornak pedig Hyppolitként a világon semmi jelentősége nincsen. Néha kiabál, néha átmegy a színen – de nincs is alkalma sokat csinálni: nemcsak dalait, de párbeszédeinek jó részét is kihúzták az előadásból.

Az végül is kedves ötlet, hogy a Kolibri bár közönsége mi vagyunk, és a szereplőknek arra kell rávenniük bennünket, hogy a Csak a csiki-csik... kezdetű – becsülettel feltüntetett kivételként Márkus Alfréd jegyezte – dalra egy-két mozgást együtt végrehajtsunk. Csak az teszi rossz szájízűvé az egészet, hogy a Konferansziéként nagyon rossz viccek előadására késztetett Pálfi Ervin valami olyasmit mond, hogy ha nem csinálják a nézők, amit kér, akkor Radnótit fog szavalni.

"És ha nem volt baleseted még, azt jelenti: jó a fék" – énekli dalában Terka és Nagy András. Ez az előadás hibás, sőt: hiányzó fékkel készült.

_(Szegedi Szabadtéri Játékok - Újszegedi Szabadtéri Színpad, 2012. augusztus 11.)_