Míg határon innen nem igazán foglalkozik a színház a határon túllal, addig a határon túli magyarságot mintha jobban érdekelné a magyarsághoz való viszonya, közös múltunk, jelenünk és sorsunk, pedig elég hangosan szeretjük az elszakadt országrészeket ahhoz, hogy erről a magyar színpadokon is meg lehessen emlékezni (mondjuk a szilveszteri gálaműsorok töménygiccs székelyhimnusz-zengedezése mellett - esetleg helyett - valahogy úgy érdeklődve is, legalább a stúdióban, bérletszünetben, zárójelben, kisbetűvel). Mindenesetre a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház úgy döntött, hogy nekimegy a kérdésnek: milyenek vagytok ti, magyarok? Vagy mi, magyarok. Vagy mi, szerbiai magyarok. Vagy mi, magyar magyarok. És a magyar-szerb-határontúli magyar háromszög témáját tekintve feneketlen kútnak tűnik. A társulat formaként a jelenetfüzért választotta, és ezzel még nem is lett volna igazán baj, hiszen maga a kontextus is elég erős malternak tűnik ahhoz, hogy ne hulljon darabjaira az egész.

Már az első jelenet maga lenne a megtestesült provokáció, máshol, máskor. Itt és most egy műbrokival szidalmazó meztelen ördögfigura nem az, de szerencsére nem is nagyon szeretne az lenni, mert a műfaj tulajdonképpen egy sajátos kabaré, még ha sötét, nyers és explicit is, abban pedig mindig van egy kis idézőjel. Bár nem lenne törvényszerű, mégis papírforma folytatás következik, és a tartalmi merészség helyett a társulat inkább a formai merészségre törekszik, így nagyon sokszor, nagyon hangosan elhangzik, hogy milyen egy aljanép ez a magyarság, milyen bután gyűlöljük egymást, mennyire nem értjük és nem is akarjuk megérteni a másikat, ezt pedig először ez az ördögfigura vágja az arcunkba, aztán egy evezős csapat nem engedi fel a másik magyart a hajójára, majd egy tévévetélkedőben derül ki, hogy ki hogyan viszonyul a másik népcsoporthoz, és ennek végeredménye sem túl hízelgő. Az előadás persze végig tartja az önreflexivitást, hiszen mégiscsak magyarok beszélnek magyarokról, így minden egyes szó visszahat arra, aki mondja, de ez még önmagában nem elég arra, hogy a közhelyeken túlmutasson az előadás.

Ennek legfőbb oka talán az, hogy rendre jóval hosszabbak a jelenetek, mint amit elbírnak, legyen szó akár a tangás tévés show-műsorról vagy a vörös fejjel buzizsidózó ultramagyar apáról, akit Seres István Pipu nagy energiával alakít, de folyamatosan veszti el erejét, ahogy kiderül, hogy itt tényleg csak egy agyatlan náci kirohanását látjuk. Persze lehet, hogy ez is érdekes lehetne, de nincsenek igazán szünetek, hangsúlyok, olyan, mintha jelenetvázlatokat látnánk, amik éppen abba a stádiumba értek, hogy el lehet velük kezdeni dolgozni. A produkció egészében Urbán András rendező nem találja meg magabiztosan a humort, és így az egész koncepció kap gellert, az előadás egyre lassuló sodrásában már nem lesz igazán vicces, ahogy egy titkos társaság a magyar címer átvariálásán ügyetlenkedik, egészen odáig jutva, hogy korona és kereszt helyett inkább egy mangalicán kecsesen, cuki ruhában üldögélő Szűz Máriára lenne szükség, aki persze köztudottan magyar volt. Egyszerűen túl hosszú az út idáig, és a gegszerű jelenetek nincsenek kibélelve annyira, hogy folyamatosan melegen tartsák az előadást.

Egy jelenet azonban már a harsány felszínen is túlmutat: egy balatoni ál-idill képe és a délszláv háború egyik jelenete van egymásra montírozva (ez a technika egyébként végigfut az előadáson, de inkább kakofón érzetet kelt, mint valódi formává érik). Kár, hogy ilyen komplexebb ötletből kevés akad, így a Csorba Kata, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Seres István Pipu kvartett valódi viszonya a feldobott kérdésekről nem áll össze véleménnyé, és hiába a vitaindító téma, ezt elnyeli a forma és a klisészerű tartalom. Az azonban ebből az előadásból is világos, hogy van miről beszélni.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 23.)_