Az első felvonás jó ideig nem árulja el, hogy több lesz egy tisztességesen színpadra tett, _elvárt_ operettnél. Az itt-ott malacvérrel kevert hófehér konyhában az arisztokrácia harsány sipítozását hallgathatjuk sokáig, amiben egyetlen emberszabású lényként Molnár Piroska ellenállhatatlanul kleptomániás - és szépkora ellenére is parázslóan pajkos - özvegy Korláthnéja osztja kedvére a kissé debil arisztokrata sereget – _noch dazu_ a saját fiát is. Az expozíció érzékelhetően nem nagyon ihlette meg az alkotókat, a premieren úgy darálják le a jeleneteket a színészek, hogy csak úgy suhannak: grófok jönnek-mennek, a komornyik délcegen hozza az italokat rendületlen, és mindenki a pénz vagy a szerelem ürügyén ügyetlenkedik, ajtók csapódnak-nyitódnak és így tovább. Ekkor még kevés dolog jelzi előre, hogy itt ennél több is fog történni. Aztán egy csapásra megváltozik minden: Marcsa, a mosogatóleány antréjából rögtön világossá válik, hogy színház is lesz ma este. Radnay Csilla magával ragadóan nyers és őszinte, mégis szerény és játékos tenyeres-talpassággal kezdi el mesélni Marcsa szerelemtörténetét, és ehhez már nincs szükség „tömegre”, amire Rolla bemutatkozásánál volt. Radnay végig csodálatos könnyedséggel uralja a közeget, és a történet előrehaladtával ez csak fokozódik. Stohl András Miskája ugyanilyen könnyedén lesz szerethetően tapló „vazsmegyei” lovászgyerek, párosuk meg egy amolyan „zsák a foltját”-idill. Ez így már alkalmas lenne egy kedélyes kis nyári szösszenetre. De megy ez még tovább is.

A Szirmai-Bakonyi szerzőpáros sikamlós történetét többnyire úgy játsszák, hogy Miska - akit Baracs főmérnök, bosszúból a grófok pökhendiségéért és a Korláth-házban ért megaláztatásáért, Tasziló álnemesként visz el egy bálra - esetlenül mozog a felső tízezer köreiben, és bár elcsábul a grófkisasszonyok kísértésének, mégis végig megmarad hű szeretőnek és barátnak. _Ez_ a Miska, a mi Miskánk azonban mintha mindig is erre az alkalomra várt volna. Tökéletesen ismeri és érti az arisztokrata közeget, barátját és szerelmét megalázza, _villámkarrierjét_ készpénznek veszi, identitását egy pillanat alatt szőröstül-bőröstül kicseréli, mintha a „vazsmegyei” lovászgyerek soha nem is létezett _vona_, csak a senki által soha nem látott és hallott Tasziló gróf. Ennyi kell ahhoz, hogy ennek a történetnek itt és most is relevanciája legyen. Mert ha identitáshazugságokkal vannak tele a bulvár- és napilapok, és egy komplett társadalmi osztály képe kezd körvonalazódni, amelynek egyetlen tehetsége az elitség mímelésében (s innen már csak egy ugrás gátlástalanul átvenni az elit helyét) teljesedik ki, akkor nem ördögtől való erre egy _operettben_ – már miért is ne lehetne egy _operettben_? – reagálni. Hiába üt néhány dramaturgiai lyukat ez a változtatás a darabban – Marcsa és Baracs úgy tesz, mintha ez meg sem történt volna, és ha Miska valóban ennyire eszes lenne, nem valószínű, hogy ilyen gyorsan ilyen vakká válna –, ezek ellenére Vörös Róbert dramaturgot mégis dicséret illeti, mert itt bizony sokkal kevesebb veszett a vámon, mint ami a réven bejött.

Az első felvonásban mindez körvonalazódik, úgyhogy a második felvonásra kiteljesedő, szerethetően célzatosan malacalakúra dísznövényezett kerthelyiség-díszletben (Menczel Róbert munkája) már súlya is van a játéknak, amiben a nagy rohanás után megnyugszanak már a színészek is. Hirtling István ekkorra már értelmezetté tudja tenni Korláth gróf vokális manírjait, Náray Erika pontos arányérzékkel negligálja Lotti grófnő allűrjeit, a Pixi és Mixi grófokat játszó László Zsolt és Znamenák István pedig minden megmozdulásukra önálló gegeket fejlesztenek, sőt a kiváló Znamenák megcsinálja azt, amit valószínűleg később csupán mítosznak fog tekinteni az utókor: egyetlen ujjal könnyesre röhögteti a közönséget a Szegedi Szabadtéri Színpadon. A színen olykor diszkrét észrevétlenséggel átsuhanó Leopold inast remek arányérzékkel játssza Szatory Dávid, Molnár Piroska pedig végig pulzál, vérbő mementójaként a józan észnek és az élni való életnek. Mindezek fényében a pontosan elénekelt dalok és a habcsókos operettfigurák már nem ragyognak túl fényesen, Rácz Rita öntudatos – és a végén a szabadságból valamit tényleg megérző – Rollája és Haja Zsolt karót nyelt Baracs Istvánja (az előadásban őt Ivánnak nevezik, és a szereposztás sem tesz igazságot: az egyik színlapon így, a másikon meg úgy áll) között nem izzik semmi, legfeljebb pislákol, pedig nagy duettjükben minden Hollywood be van vetve – a színlapon nincs fénytervező, pedig a világítás végig jó ütemérzékkel, hatásosan követi le a színpadi eseményeket, hol kiemelve, hol eltakarva részleteket.

Ez a dramaturgia Alföldi Róbert egész rendezésére igaz. A dalszövegeket stílusosan értelmezi vagy egészíti ki, hol játékkal – a Cintányéros cudar világ alatt Marcsa és Miska egy külön kis történetet játszanak a daltól szinte teljesen függetlenül –, hol a koreográfiával: Kovács Gerzson Péter ugyanolyan magabiztosan bánik a tömeggel, mint a szólókkal, és egyik esetben sincs szó _"általános koreográfiákról"_, minden intimebb mozgás szoros kapcsolatban áll a viszonyokkal – legyen az érzelmes vagy pattogós –, ha pedig erre nincs szükség, akkor egyszerűen látványos. Mert sokáig azt lehet hinni, hogy itt már nem is lesz igazi nagy operettfinálé, de a végén ez is előkerül, hogy csak úgy ropog bele a színpad.

Az előadás talán legnagyobb erénye, hogy tökéletesen tisztában van saját magával, Alföldi pedig leginkább ebben következetes. Ami nem mozgatta meg a csapatot, azt nem erőlteti, ami pedig igen, azt hagyja kiteljesedni, miközben nem csábul el a megalomániának: a fénypultnak és a hangosításnak – a Silló István vezényelte zenekar nem játssza felül a színészeket, alázatosan és kedvvel játszik együtt a színpaddal. Ez a játék és játékosság az, ami most igazából uralta a Dóm teret. _A színház._ Ezt nagyon kevesen merték eddig ekkora színpadon kipróbálni. Ezután talán könnyebb feltenni a kérdést: miért is nem? És ez közel sem költői kérdés.

_(Szegedi Szabadtéri Játékok, 2012. augusztus 17.)_