Szóval van annak egy diszkrét bája, hogy 2012-ben betiltott előadást nézünk. A bárdudvarnoki faluházra aggatták ki a cetlit, miszerint a "tartalmilag minősíthetetlen" Bölcsődal című produkció elmarad. Nem maradt el – végül a Kaposvári Egyetem Peterke-völgyi vendégházában került sor az ötödévesek államvizsga-előadására. De a gesztus riasztó. Ki és milyen alapon dönt tartalmilag egy színházi produkcióról? Ki hatalmaz fel egy polgármestert arra, hogy a nézők helyett gondoljon, ítéljen és minősítsen egy művészeti alkotást? Hogy jön egy _politikus_ ahhoz, hogy engedélyezzen/betiltson egy műalkotást?

Ráadásul egy formai szempontból és a témához képest is kifejezetten visszafogott és ízléses, a naturalizmust messze elkerülő előadásról van szó. Rusznyák Gábor osztályfőnök, rendező az előadás előtt figyelmeztet is: egyrészt jelzi, hogy kemény dolgokról lesz szó: minden, ami fiatalok ellen és kárára elkövethető, az szépítés nélkül kerül terítékre. Másrészt hozzáteszi: ez vizsga. A fiatalok azt kapták feladatul, hogy Wedekind A tavasz ébredése című műve kapcsán keressenek mai eseményeket, híreket, történeteket, és dolgozzák azt fel színházi formában. Elmondja azt is: a jelenetsor nem valódi előadás. Vagyis nem mutat ellensúlyokat, csak felsorol szituációkat, helyzeteket, amelyek sajnos nem különlegesek, a bulvárlapokból és -műsorokból számolatlanul érkeznek az efféle hírek. Csak általában dramatizálással könnyítve, nem tartalmilag, hanem az olvasói/nézői kényelmes befogadáshoz igazítva. A vizsga azonban hangsúlyt fektet arra, hogy ezek ne csak sztorik legyenek.

Mert ezek nem sztorik. Ezek hús-vér emberek hús-vér történetei. Tragédiái. Hogy ilyenekből nem olyan nehéz egy egész előadást megtölteni, az arról ad számot, hogy itt valami nincs rendjén. Ezeknek az eseteknek nem szabadna megtörténnie. Éppen ezért _kell_ beszélni róluk. A csecsemőjét fagyasztóládába rejtő anyáról, a síró babáját puszta ököllel szétverő apáról, a kishúgát kvázi szexuális árucikké tevő nővérről, az erre éhes, ám a tragédiákat sztoriként kezelő médiáról, a kislányát reggelente fogmosás közben megerőszakoló apáról, az erről tudó, de hallgató anyáról, és folytatható lenne a sor. A jelenetek a látszattal ellentétben soha nem az áldozatról szólnak, hanem arról, hogy azok, akik feladata lenne a gyerekek nevelése – legyen ez anya, apa, testvér, pap vagy bárki –, nem tudják, esetleg nem akarják vállalni e felelősséget, vagy éppen a maguk anyagi-fizikai módján kihasználják őket.

Az előadás nem akar általánosítani, s ezt a rendező ki is mondja. Jobb lenne, sokkal jobb, ha lenne egy felsőbb narratíva, amely viszi az előadást, vagy ha lennének olyan jelenetek, amelyek a konkrét eseteken felül kutatják az okokat. Direktben csak egy-két olyan elem van, amely erre utal: a virtuális valóságban élő fiú monológja ilyen, a másik egy rajongói levél, amelynek írója, egy fiatal az _ikonhoz_ intézi szavait gyakorlatilag a megszeppent áhítat hangján. Lehet rajta nevetni, de nem érdemes: az, hogy a fiatalok pr-lények, mesterségesen létrehozott sztárok és világok konstruált tulajdonságainak bűvöletében élnek, hogy az ő egyszerű – és szükségképpen hamis – válaszaikat, idealizált létezésüket tekintik mintának, egyenes utat jelent a garantált boldogtalansághoz. Plasztikpéldaképből csak plasztikélet árad, nem valódi, nem igaz – hát nem csoda, hogy a fiatalok képtelenek megoldani a saját problémáikat, hogy nem tudnak kiállni önnönmagukért. Hogyan is tudnának? Kisebb-nagyobb mértékben az okok felvillantását hivatottak a felcsendülő közismert popdalok is jelezni. Mert nem elég elénekelni könnycseppel a szemben, hogy "Mama, kérlek, meséld el nekem..." vagy hogy "Úgy szeretném meghálálni...", hiszen mit jelent hogy "felnevelt", hogy "dédelgetett", hogy "erő felett"? Ezeket a dalokat mindenki megtalálja anyák napjára – de mit jelentenek _valójában_, adott körülmények között?

Ezeket a kérdéseket lehet szőnyeg alá söpörni. Lehet bornírt módon betiltani a valóság megmutatását. Csak nem érdemes. A "minősíthetetlen tartalmi elemeket" mi magunk hozzuk létre, s mi teszünk azért, hogy közöttünk maradjanak. Mert mikor és hol beszéljünk e kérdésekről? Hiszen a színház erre való – többek közt. A bárdudvarnoki polgármester büszke lehetne inkább, hogy a falujában fontos dolgokról esik szó. Kik a mai fiatalok és mit gondolnak és miért viselkednek úgy, ahogy és miért tesznek érthetetlen dolgokat? Hát nem kell a válasz ezekre a kérdésekre őszintén? Hát nem kell, hogy feldolgozhassuk a bennünket körbevevő világot? Hiszen azt nem lehet betiltani - ha nem szép, akkor sem.

Persze nem meglepő ez a reakció ott, ahol a színház rendre a csilivili akrobatikáról meg a vicces(nek képzelt) figurák vicces(nek képzelt) mondatairól szól. A magyarországi kőszínházakban évente legalább egy olyan típusú előadást kellene bemutatni, amely az adott közösség szorító gondjait, témáit dolgozza fel, amelyet a társulat maga hoz létre, műhelymunkával. Ezért szokatlan az efféle színházi produkció: mert alig van ilyen.

S vegyük komolyan az ilyen próbálkozásokat, és mondjuk el, hogy nem elég néhány érzelmes popdal ahhoz, hogy ellenpontot adjon a látható tragédiáknak, nem elég a kreativitást csak a gyűjtött hírek feldolgozására korlátozni: meg kell lennie annak a kontextusnak, amelyben ezek élni és egymásra reflektálni kezdenek, nem csupán halmozva az erőszakot és az exploitationt, hanem szépen rámutatva egyes lehetséges okokra – jeleneten _belül is_, hiszen így lehet valódi kommunikációt gerjeszteni (s ennek nem lehet akadálya, hogy ez "csupán" vizsgaelőadás – lehet, hogy a kevesebb, de jobban kidolgozott jelenet több lenne). Ahogy azt is érdemes megjegyezni, hogy a teleshop-paródia ma már elcsépelt dolog: nagyon nagy ötlet kellene ahhoz, hogy indokolhatóvá váljon, de a "meg hát" befejezésű vicc sem eredeti éppen. Viszont különösen erős a fogat mosó kislány egyszerű monológja, a hét srác által megerőszakolt kislány jelenete, a csecsemőjét a jégszekrénybe rejtő anya képe, érdekes felvetés az arab jelenet, mert jelzi: nem csak nálunk kérdés ez, _az élet értéke_, Ajkán, Kaposváron vagy épp Budapesten, hanem másutt is.

Mindezzel együtt az osztály a saját maga számára meghatározott célt nem érte el: "Több ilyesfajta előadás készült már Magyarországon, ezek közül kiemelkedik a Krétakör Színház által készített FEKETEország. (Némiképpen a keresendő formában és tartalmában ezt az előadást tekintettük kiindulópontnak s elérendő célnak is egyben.)" – írja a színlap. A Bölcsődal lehetséges állomása ennek a munkának, de korántsem a vége (noha valószínűleg az osztály nem folytatja ezt a munkát: jön a színházi gyakorlati év). A Czakó Julianna, Deák Péter, György Zoltán Dávid, Krajcsi Nikolett, Lakatos Máté, Mohácsi Norbert, Rainer Micsinyei Nóra, Sipos György, Tolnai Hella, Varga Norbert, Vlasits Barbara alkotta osztály államvizsgáján azonban számot adhatott elkötelezettségéről, és arról, hogy egy völgyben is, alig néhány kellék segítségével, a maguk erejéből képesek illúziót kelteni, alakokat létrehozni, de ami ennél is több: kérdezni. Egymástól és tőlünk. Csak azt kívánjuk, hogy ez a színházi bátorság motiválja őket a mélyebbre kutakodásban is. Mert a dolgoknak megvan a miértje is, és ezek a kérdések nem spórolhatóak meg – szerencsére nem is tilthatók be.

_(Peterke-völgy, Bárdudvarnok, 2012. augusztus 19.)_