Hogy tulajdonképpen miért egy tévés vetélkedő ad keretet ahhoz, hogy Tanya Kabarova és Yael Karavan mozgásban, egy-egy, a témát tökéletesen kifejező tárgy segítségével megmutassa a bűnöket, az remek kérdés. Illetve nem, csak a válasz annyira közhelyes és egyszerűsítően ostoba, hogy csakazért sem írom le. A szituáció egyébként egyszerű: a közülünk, nézők közül kiválasztott két embernek dobozokat kell nyitogatnia – ismeretlen fődíjért –, amikből kitörnek a bűnök, és átélik őket, a végén pedig megtisztulnak. Legalábbis vélhetően ilyesmire kell asszociálnunk, miután végignéztük a mozgássorokat – amik olyanok, mintha az iskolaelőkészítős óvodáscsoportnak kiadták volna a hittanórán, hogy hozzanak színházi ötleteket a bűnökre –, és elénk tárul a projektorral falra vetített óceán előtt forgolódó-nyújtózkodó vetélkedősök képe. Itt már azért el kell végezni némi agymunkát: először is kell némi középiskolából megmaradt ismeret, felidézvén, hogy a víz a megtisztulás szimbóluma, a tengert pedig a vízzel kell azonosítani.
Ez így egészében annyira amatőr. Mármint az a feltevés, hogy a néző gondolni fog bármit arról, ha valaki full reálban elmozog bizonyos kifejezéseket, és hogy attól, hogy az nem elmondva, hanem kitett mozdulatok és gesztusok által van megjelenítve, az már színház. Nem az. Színház akkor lenne, ha ezek a bűnök jelentenének valamit a színpadon, ha meg lenne valami fogalmazva azok kapcsán, ami által mi is valamiféle viszonyt alakíthatnánk ki azokkal. Így igazából a néző egyetlen lehetséges „szellemi” tevékenysége annak találgatása, hogy most éppen a bujaságot, vagy a fösvénységet látjuk-e, és hogy egyáltalán így nevezik-e a főbűnöket – már ha valaki nem tudja ezeket csuklóból, vagy ha valaki nem dönt úgy (joggal) az első, lágy zenével és fényekkel agyonpatetizált jelenet után, hogy ő, köszöni szépen, nem fog találgatni, viszonyokat megfogalmazni és az alkotók helyett dolgozni.
Az egyetlen érdekes pillanat, amikor a két, alapvetően kedves vetélkedősről, akik látszólag nő és férfi, miután kiélték egymáson a hét főbűn mozdulatait, kiderül, hogy valójában nő és nő: a ruha alatt az egyikük, aki férfiként próbált viselkedni - de se nőnek, se férfinak nem tűnik - az öltönye alatt hálóinget visel.
Vagyis a klasszikusnak tűnő férfi-nő viszály pillanatok alatt nő-nő viszállyá válik, és máris érdekes helyzetbe kerülnek a bűnök is. Legalábbis vélhetően így gondolják az alkotók, pedig ez nincs így. A bűnöket ettől sem értjük jobban, ahogy az előadás sem több illusztrációnál - esetleg felvetődik az is, hogy miféle bűnösséget jelent társadalmilag egy meleg kapcsolat. De kibontás és gondolkodás helyett csak sötétben tapogatózó alvajárás marad, sehol semmi bűn – még akkor sem, ha az előadás, híven addigi ötletességéhez és kreativitásához, úgy szembesít minket önmagunkkal, hogy effektíve beletol az arcunkba egy tükröt.
_(THEALTER Feszt, 2012. július 28.)_
