Fekete Ádám darabja és története tulajdonképpen egy látszólag módos család életéről szól, amelynek hétköznapjai - minő véletlen - rímelnek a nagyvilág működésére. Vagyis az apa, a főnök, Bertold uralkodik, és kiadja az ukázt a két fiának: az értelmiségi Titusznak azt, hogy írjon neki könyveket, a munkás Ottobánnak, hogy dolgozzon. Eközben ugráltatja a komornyikot, álműveltségét fitogtatja, és a világot autistaként szemlélő feleségét ölelgeti. Egy doktor is feljárogat hozzájuk, hogy ránézzen a beteg nagymamára - akiről lehetetlen eldönteni, hogy apuci vagy anyuci szülője-e –, szóval van itt valamiféle rendszeres működés. Persze az értelmiségi sarj szövi buzgón is az ellen-gondolatokat és tervezi a puccsot. Sikerrel is jár, és amint beköszönt az újfajta idill - ami egyébként azelőtt is uralta a légkört, és ezután is fogja (ugyanis a szerepelők alkalomadtán komoly idill-fejtegetésbe bocsátkoznak) - már jön is az újabb puccs.

A Puccs egyik legnagyobb erénye, hogy miközben igyekszik ebből a családi légkörből általános és aktuális következtetésekre jutni, addig ehhez nem mélyfilozófiát, hanem szellemes szövegeket és szituációkat választ eszközül. Ez azonban - sajnos - visszaüt az előadásra is, hiszen az egyes szálak, szituációk és a szerkesztés valójában nehezen tud következetes egységként funkcionálni.

Andrássy Máté rendező az elénk táruló érdek- és ideológiai harcok abszurditását és önellentmondásait igyekszik hangsúlyozni, valamint gazdag disszonanciát teremt azáltal, hogy a szövegben palotának mondott házat szűkös és szegényes szobabelsőre cseréli. Egyébként Andrássy Bertold megformálásában is jeleskedik: alakításában az apuka igazi nagyvonalú, tudálékos és erkölcsös ember - legalábbis vakmerően mindezt állítja magáról, noha valójában nincs mögötte semmi. Bár Titusz lenne Bertold értelmiségi ellenpontja, Sipos Vera nem tud súlyt és markáns gondolatot adni a kontrának, így az érdekes adok-kapok helyett a legjobb esetben is csak önmagukat jelentő mondatok maradnak a színen. Kiemelkedő még Andrássy mellett Kádas József Astorja - a komornyik ugyanolyan élhetetlen kétségbeeséssel ragaszkodik a betanult etiketthez, mint a frissen felfedezett füves cigihez. De a karakterformálás mellett Kádas a poentírozás terén is jeleskedik. Simkó Katalin távolba meredő anya, Blaskó Borbála cselekvő és végrehajtó Ottobán, Zsuráfszky Zoltán pedig kellemesen tenyérbemászó módon kajtatja az osztrigákat Drejfusz szerepében.

Azonban hiába az izgalmas váratlansággal kezelt abszurd - egyébként rengeteg poén, illetve komikusnak szánt szituáció _nem ül_ (egyelőre) –, ha az egész (egy-két pillanattól eltekintve) valahogy nem képes hozzánk szólni - és ez nem csak a méltó ellenfél nélkül garázdálkodó Bertold miatt van. Az például érthetetlen, hogy az apa miért Churchill-fan, Titusz pedig miért Montesquieu hű követője - vagyis az világos, hogy nézetek és államformák találkoznak általuk, de hogy konkrétan _itt_ mik ezek a gondolatok és egyáltalán, hogy jönnek ide, annak megértése nagyobb feladványnak tűnik, mint Magyarország jelenlegi gazdaságpolitikai irányának pontos meghatározása. Ráadásul fontos lenne megtudni, hogy miért emlegetik állandóan az angol politikust és a francia filozófust - lehet mégiscsak itt a mélyfilozófia: vér, verejték és könnyek kontra pénz, pénz és pénz –, hiszen állandó megvilágításban arcképeik is váltakoznak a falon.

Az is egy remek kérdés, hogy az előadás vége után, miután Bertold beáll a falra szegelt arcképek helyére, miért veszi fel Titusz a medvefejet a fejére? Egyáltalán az is érthetetlen, hogy ez a remek poénokat szolgáltató medvefej miért súlyosodik szimbólummá - ugyanis ez minden bizonnyal egy jelképes gesztus. Miután áthaladtunk a sokszor nagyon is életszerű megfelelésről és elvekről szóló szituációkon, azért egy kérdés marad a végére: tulajdonképpen mi számít idillinek? Mindig az, aminek az aktuális fővezér mondja? Ha valaki szerint más, akkor jön a puccs? Aztán egy másik idill? Aztán puccs? És mikor lesz _tényleg_ idill? Tényleg: mikor? És kié?