Az ember szeretne jól szórakozni, vagy legalább jól érezni magát a színházban, de még inkább úgy hazamenni, hogy _történt vele valami_, s ezért sok mindenre hajlandó. Például nem vesz tudomást arról, hogy a mikroporttal hangosított előadást állandósult technikai recsegés kíséri, ami több, mint idegesítő. Ennél idegesítőbb talán már csak az, hogy ez a technika nem alkalmas arra, hogy a dalokat hallhatóvá tegye – bármennyire is erre lenne hivatott. Így a Quimby-dalokból jobb híján csak az ismerősebb számok dallamai alapján, fejben felidézett sorokban részesülhetünk, na meg az ütemet kereső és rendszerint nem találó, vagy ha mégis, akkor magabiztosan elhagyó zenekar kakofóniájában, amelyből csak néha türemkednek elő élvezhető hangok – amiről nem az újrahangszerelés tehet (még akkor sem, ha furcsán szólnak az átdolgozás közben egysíkúvá egyszerűsödő dalok), hanem az élvezhetetlenül félreszerelt hangosítás. A próbatábla is elbírt volna még pár zenekari próbát, hogy egységgé formálódjanak a zenészek, valamint hogy az énekesek és a színészek magabiztosan megtalálják a hangokat, mert hiába az akusztikus káosz: a félreéneklés mindenen átszüremkedik.

Szóval minderről lehet nem tudomást venni, és élvezni a Quimby dalok emlékeit. De arról már nehéz nem tudomást venni, ami a színpadon történik: valamiféle kezdetleges formában lévő rendezői szinopszis a hozzá társított formai lábjegyzettel próbál nagyon sok mindent mutatni arról a darabról, amihez hozzácsapták – a darab pedig, köszöni szépen, ebből nem kér. Molière mondatai és szituációi, valamint az alapos érvek mentén embergyűlölővé váló Alceste és az ő szöges ellentétét megtestesítő Céliméne története, kettejük furcsa szerelme és mindezek mentén alakuló, folyamatosan megdőlő társadalmi normák és elvárások, amelynek során mindenki másnak látszik, mint ami, és ahogy ezt mindenki tudja, meg mindaz, ami bele lett írva a darabba és abból kiolvasható, nem mutat meg magából semmit. Az Árva Nóra által tervezett tér és jelmezek a maguk steril fehérségében biztosan alkalmasak lennének valamit elárulni az előadásról, de egész egyszerűen nincs olyan gesztus a színpadon, ami ez elősegítené – sőt, mintha a középen kihasználatlanul tobzódó bicikli-ringlispil kifejezetten ez ellen dolgozna.

Hasonlóan, mint az eltúlzott, érzelmes figuraszerűségek a színpadon, amelyek javarészt sok mindenné alakulnak, csak karakterekké nem. Makranczi Zalán ugyan nagyon határozottan rajzolja szenvedélyes, utálatos, okos, erővel és vehemenciával töltött Alceste-jét – aki ugyan nem árnyalódik, de már azáltal, hogy _valamilyennek_ mutatkozik, magasan a többi szereplő előtt jár. Egyedül még Jászberényi Gábor ejt el barátságosságra utaló gesztusokat Philinte szerepében. Perjés János viszont jobb híján megelégszik a szövegkönyv felmondásával Oronte-ként, Szinetár Dóra érezhetően igyekszik feszesen hangsúlyozni Céliméne-t, de mindez csak betanult forma, hiszen a hangsúlyok elfelejtődnek, aminek következtében hullámvasútszerű hanglejtéssel előadott mondatok zuhannak az érdektelenség mélységébe, valahol nézőtér és színpad között. Szendy Szilvi mutat néminemű szenvedélyességet Éliante szerepében, Kolti Helga pedig minden szóval jelzi, érzékelteti és aláhúzza Arsinoé aljasságát, így tartva meglehetősen alacsonyan karaktere után érdeklődők számát.

Érzékelhető, hogy a színészek nem lettek elárasztva szerepeikre vonatkozó információkkal (dramaturg: Perczel Enikő), Bori Tamás rendező sokkal inkább a forma egyben tartásán és működtetésén dolgozott, de ezek az ötletek önmagukban nem működőképesek – még akkor sem, ha a rendező következetesen lassítja a jeleneteket, és igyekszik valamiféle kidolgozott és alapos lassúságról számot adni. Azonban mindez csak látszat, hiszen nincs mögötte az, ami miatt minderre szükség lenne (nem véletlenül alakul ki az előadásban az a rendszer, hogy jelenet és ötlet szigorúan egymás után következik, nem egymás mellett). Mindeközben viszont az elvileg az előadás szerves részét képező zenészek állandóan ki vannak küldve a színről, és úgy kell végszóra visszaosonniuk; fényváltások igyekeznek aláhúzni mondatokat – ami valódi mögöttes nélkül pillanatok alatt a didakszis kellemetlen hangulatát közvetíti a nézőtérre –; továbbá megjelennek a nagyvonalú ötletelés mindenféle határát átlépő megoldások (például a csuklyás kaszásként bevonuló Oronte, vagy a pisilési görcsben vergődő Céliméne).

Kétségtelenül olykor jól illeszkednek a Quimby-szövegek Moliére-hez, valamint Petri György remekbe szabott fordításához is. Így akadnak érdekes pillanatok, de az előadás bármely eleme bármely más darab kapcsán is ellőhető - hasonló hatással. Így mindez csak formai, s nem _valódi_ színház – még ha annak is akar látszani.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2012. augusztus 23.)_