A Gólem Színház Lefitymálva című előadásának törekvése igen szimpatikus: láthatóan arra irányul, hogy kezdjünk valamit azzal a rengeteg mindennel, ami képtelenül tornyosul a zsidó téma körül. Ám nem egyszerűen egy finom kis beszélgetéshez invitálnak minket, teával és keksszel, hanem bizony feldagasztják a téma minden oldaláról érkező, egymást gerjesztő közhelyeket, és a kezdetben reális szituációkból végül valami abszurd (anti)utópiába torkollnak. Borgula András rendezése tényleg minden oldalról megmutatja az összes felmerülhető sztereotípiát a sólettől a sóherig, nem hagyva kijátszatlanul semmit Vinnai András minden létező előítéletet és közhelyet gondosan egybegyúró szövegéből.
Az előadás villámstartot vesz, és egy lágergiccsből seperc alatt _itt_ találjuk magunkat. Bánki Gergely (Antal) és Schmied Zoltán (László) remekül érzi az előítéletjáték árnyalatait, és stílusosan, jó érzékkel keverik az abszurdot a valósággal. Aztán előkerül a sólet - bár ez igazából el sem tűnik egy percre sem -, a disznóhús, a tetovált számsor és így tovább, csak hogy kiderüljön: semmi sem az, aminek látszik, _talán_ még a zsidó megszállás sem.
Hogy mi az alapja a zsidók és nem zsidók, a zsidók és zsidók, valamint a nem zsidók és nem zsidók közötti megalapozatlanul megalapozott feszültségeknek, azt egy beszélgetős tévé-showban a műsorvezető és három beszélgetőtársa igyekszik tisztázni: a soktitulusú sóletmesterszakács, a holokausztkutató és Roland, a művész, akinek előítéletkezelő játéka kétségtelenül érdekes kísérletnek bizonyul. Ám ez sem ment meg minket az instant sólettől és a cirkumcíziós lézertől, így egy apokaliptikus fináléjelenetben maroknyi nemzsidó küzdelmét nézhetjük végig, akik megpróbálják átörökíteni a fitymás lét pozitívumait a jövő nemzedékre, amelynek kudarca persze az ellenségkép-hajhászásba kódolt kicsinyesség miatt predesztinált. Ekkor azonban az eddig reális és abszurd között precízen egyensúlyozó fantáziajáték (dramaturg: Németh Virág), nem képes tovább fokozni az eddigieket, pedig _fonákban_ itt sincs hiány.
A színészek remek humor- és ritmusérzékkel, kimért határok között egyensúlyoznak végig. Bánki Gergely, mint az önmaga nácizmusát letagadó, píszímániásból antiszemitába forduló Antal, aki végül színt vallva átadja magát az explicit fajgyűlöletnek - és persze nem kevésbé közhelysen: meleg. Schmied Zoltán László szerepében már-már szenvedélyesen nem képes tudomást venni az előítéletekről, Rolandja a médiasarlatán álságos szenzitivitását, a posztmodern polihisztor humbugját hangsúlyozza. Nagy Mari az értő, piszmogó és házsártos feleség, Lukáts Andor pedig a rutinból kötekedő, mindenen fennakadó és mindent jobban tudó férj, holokauszt-kutatójából pedig izgalmasan árad a munkája iránti elvakult unalom, saját nézeteinek szigorú számonkérése bárkin. Huzella Júlia műsorvezetője az inkompetens riporter, az érdeklődés hiányát kísérő negédes álkedvesség árulkodó karaktere.
Szóval van itt sok minden, amivel érdemes lenne kezdenünk valamit, akár karikatúra, vagy egyfajta kabaré is ez itt, akár nem. A titok pedig valahol ott lehet, hogy az előítéletek mellé talán időnként érdemes utóítéleteket is tenni.
