A Boccaccio nevéből magyarított Bokácsia egészen úgy hangzik, mint egy földrajzi név, mégsem az atlaszban, hanem az emberi ösztönökben, fantáziában fellelhető rejtett zugokba és (test)tájakra kalauzolja el a nőzőt (hm… freudi elütés), vagyis a nézőt. Az alkotók ugyanis erdélyi pajzán népmesékből fűzték-dolgozták össze az előadást afféle saját, falusi dekameronná. Mióta a mesepszichológia ennyire népszerű lett, megtanultuk, hogy jól elrejtve majd minden, elsőre ártatlannak tűnő mese és népdal mélyén lapul valami zsigeribb utalás, ezeknél a meséknél azonban szó sincs rejtegetésről, sőt, éppen a kedves, humoros kibeszélés adja a lényegüket. Kikapós menyecskék, tehetetlen vagy éppen telhetetlen férjek, szerelemre vágyó legénykék és nénikék, álszent papok és álszende álszüzek történetei sorjáznak a mindössze egy padból és egy – sokat sejtető népi kacskaringókkal és virágmotívumokkal díszített - vászonparavánból rögtönzött színpadon.
A színészek (Erdélyi Andrea, Dézsi Darinka, Kovács Márton és Végh Tibor) felváltva töltik be a narrátor szerepét, úgy, hogy időnként a nézőkkel is párbeszédet kezdeményeznek, és a konkrét helyszínhez (adott esetben a VIDOR Fesztiválhoz) igazítják a mondandójukat. Mindezt olyan természetes egyszerűséggel és közvetlenséggel teszik, ahogy az egyik meséből, szerepből is könnyedén sétálnak át a másikba. A talán tucatnyi jelenetben számos különböző karaktert játszanak el, ezek többsége azonban habitusában hasonló, így kialakul a nézőben valamiféle – persze, általánosító – összkép, de hát ez a mesefüzér a karakterek felskiccelésére és nem a csehovi jellemábrázolás mélységeire ad alkalmat. Erdélyi Andrea a határozott, tűzrőlpattant, bővérű és gyakran csalfa leányt-menyecskét alakítja, Dézsi Darinka ellenben a szelídebb, kedvesebb változatot, akiben azért szintén ott bujkál a kisördög. Végh Tibor a kicsi a bors, de erős közmondás igazságára játszik rá. Kovács Mártonnak ellenben igen eltérő karakterek is jutnak a hetyke legénytől a mamlasz férjen át az ördög elbujtatására kreatív megoldásokat kieszelő papig.
És ezzel ott is vagyunk az előadás egyik sarokkövénél, nevezetesen, hogy mennyire és hogyan legyen pajzán az előadás, mit jelezzen-mutasson meg a körülbelül kétpercenként menetrendszerűen bekövetkező aktusokból, hogy az se közönséges, se unalmas ne legyen. Silló Sándor rendező jó arányérzékkel és biztos ízléssel vette a kezébe a dobot. Szó szerint, ugyanis a háttérben ő szolgáltatja a zenei aládobolást ezekben a jelenetekben, miközben a koreográfia humoros, de sosem alpári. Az előadás egyébként a színlap szerint 18-as karikát kapott, viszont ebben az esetben szabadtéren, sőt, Nyíregyháza főterén játszották, ingyenes, bárki számára megtekinthető színdarabként. Ilyen esetben elég nehéz elképzelni, ahogy mondjuk a rendezők hessegetik elfele a kiskamaszokat, netán bekötik az óvodások szemét. Másrészről a 18-as karika erősen eltúlzottnak tűnik, a 12-es ellenben indokoltnak. Így viszont, hogy erről a helyszínen sem felirat, sem előzetes tájékoztatás nem árulkodott, az előadás alatt félfüllel hallott őszinte gyermeki rácsodálkozásokból és értetlenségekből kiindulva néhány szülő, aki csak úgy, mesét nézni állt meg a kisgyerekével, megizzadhatott, amíg értelmezte a gyereknek a látottakat.
Izzadni amúgy is volt mitől a nyár egyik legmelegebb napján. Egy utcaszínházi előadás erejét azonban éppen az jelzi legjobban, hogy hány embert tud megállítani, és ami még nehezebb, ott is tartani az előadás végéig, még az ilyen, nem túl ideális külső körülmények mellett is. A Magyar Bokácsia ebből a szempontból is jól vizsgázott: kezdetben – a zsűri tagjain kívül – talán ha féltucatnyian nézték az előadást, a végére azonban egész kis tömeg verődött össze, és aki (gyerekkel vagy anélkül) odatalált, az ott is maradt. Érthető, mert egy lendületét végig megőrző, humoros, jóízű előadást láthattak, és még a vége is jó lett, ahogy ez egy mesétől – szóljon bár gyerekeknek vagy felnőtteknek – el is várható.
_(Vidor Fesztivál, 2012. augusztus 25.)_
