A gesztus felismerhető: Mohácsi János, az előadás rendezője játszik a színházzal. A játék ezúttal szó szerinti – nézzük meg, hogyan lehet Feydeau gubancos bohózatát a lehetőségek határáig elvinni. Ezen a ponton – s még van néhány ilyen – Mohácsi átlépi a határt, és jelzi: a színpadon nem a valóság van, csak a figurák gondjainak jelentősége emlékeztet elnagyolva hétköznapi megpróbáltatásainkra. A gondok maguk egyébként ebben a koncentrációban teljesen lehetetlenek, noha mindvégig a szabálysértéssel határos, vagy éppen arra késztető vágyak motiválják azokat – Chandebise úrnak például az a fő gondja, hogy megcsalja-e a neje kollégájával és legjobb barátjával, Chandebise-né asszony pedig azt szeretné kideríteni, megcsalja-e őt az ura. Mindehhez társul egy heves és roppant féltékeny természetű spanyol ügyfél, akinek neje Chandebise-né legjobb barátnője, továbbá egy rendszeresen légyottokat folytató beszédhibás unokaöcs, egy forróvérű szobalány, egy nagy lábon élő orvos, a ház barátja, valamint egy férfiasságát tekintve éppen nem ágaskodó lakáj. Ez a sok-sok ember az alapokat lefektető, valamint a bonyodalmat kiváltó alaphelyzetet – egy (jobban mondva másfél) randevút kérő állevél megírása – lefestő első felvonás után mind összetalálkozik a Felhergelt Bakmacskáról elnevezett garniszállóban, ahol egy Poche nevű, a sors fura tréfájaként ábrázatát tekintve Chandebise úr kiköpött mása – mindenes, egy angol vendég, a szálló alkalmazottjaként in flagranti esetére szerződtetett alkalmazottja, valamint a szállót működtető Feraillon házaspár életét fordítják fel fenekestül, meg a saját magukét.
És ez az, ami miatt ezt az egészet érdemes végignézni: ez az irdatlan őrület, ez a fantasztikus káosz, a szélsőséges, mégis mértéktartó, elegáns komédia itt takkra működő szabályos mestermunka. Az előtte és az utána lévő felvonás is jó (talán a vége lassabban következik be a kelleténél), vagyis szórakoztató, mulatságos – de a második felvonást, ha lehetne minősíteni, akkor minden bizonnyal bekerülne a legönfeledtebben szórakoztató, mégis a legprecízebb játékot követelő felvonások versenyébe. A Mohácsi testvérek itt járatják csúcsra azt a készségüket, hogy a figurákat is a határaikig tolják, ezzel a nézőket is, a nézői figyelmet és a színpadi fegyelmet maximálisan kihasználva szó-ra-koz-tat-nak.
Csak azért szótagolom, hogy mindenki megértse. A színházjegy tulajdonképpen olyan, mint egy biztosítás – mondaná Chandebise úr, aki valamennyi hasonlatát a biztosítás témaköréből veszi, lévén ő a Boston Life biztosítócég franciaországi képviselője. Csak épp nem életünk, vagyonunk, hanem egy estényi tartalmas időtöltésünk garanciáját reméljük tőle. Az alkotók – Mohácsi János rendező, Mohácsi István és Hárs Anna dramaturgok – és a Radnóti Színház társulata nem váltják aprópénzre a beléjük helyezett bizalmat, és minőségi Feydeau-t adnak. Nem hazudják, hogy ez szól valamiről. Nem, ez arról szól, hogy mi történik Chandebise úrral és szűkebb környezetével egy napon, amelyen életüket némileg megváltoztatja a Felhergelt Bakmacska. Ebben nincs társadalomkritika, ebben nincs súlyos mondanivaló, nincs beleberhelve valami közéleti párhuzam. Natúr időtöltés, önfeledt nevetés, tobzódás a jóakarat, a félreértések, a tévedések által ölelt hülyeség – és a szabálysértések szabályos gyönyörűségében.
Gazsó György (Chandebise/Poche) perfekt, Csányi Sándor (Marcel Chandebise) kifejezetten összetett, Szervét Tibornak (August Ferraillon) meglepően jól áll a kultúrát ugató kültelki tesitanár-attitűd, Szávai Viktória (Chandebise-né) csicsergősen butácska, Petrik Andrea (Lucienne) sokszínűen változatos, Szombathy Gyula (dr. Finache) minden mesterfogását ismeri a műfajnak, és a sor folytatható – a színészek remekül helytállnak ebben a falatnyi térben. Kovács Márton zenéje ezúttal felvételről éppen a megfelelő pillanatokban csendül fel, Remete Kriszta jelmezei egylényegűek az előadással. Egyvalamibe lehet belekötni, hogy mindez a színtiszta (bár reciklált, hiszen egy korábbi kaposvári előadás újrarendezését láthatjuk, _nota bene_ lehet, hogy Mohácsiéknak érdemes lenne licenszként forgalmazni efféle előadásaikat), ám maximális kvalitású bulvár mit keres az önmagát kamarajellegű, igényes polgári-művészszínházként definiáló műhelyben. Nyilván sikert – és azt meg is találja. Határátlépés? Szabályszegés? Útkeresés?
Mindenesetre reméljük, e cikkel bogarat ültettünk a kíváncsi néző fülébe. Vagy legalább egy aprócska bolhát.
_(Radnóti Színház, 2012. április 1.)_
