Elhisszük, hogy a hit, összefogás, nemzet, igazság, küzdés és társaik megoldják az életünket. Hát hogyne hinnénk el, miben hinnénk, ha nem ebben. S jól is van így, a hit erőt ad. Akkor van baj, ha _csak_ az erre apelláló csábító, ám önmagukban teljesen üres frázisokra bízzuk, hogy elvezessék az országot. A vakhit a gond. Az, ha elhisszük, hogy egy-két ad hoc törvénymódosítás – ami az éppen fennálló helyzetet legitimálja – vagy az általunk igaznak vélt közhelyek igazsággá kiáltásával úgy gondoljuk: a probléma meg van oldva. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Kamrában mindezt és az ebből kiszűrődő aktualitásokat gond nélkül sűrítették bele az '50-es évek virágzó, ám annál ellentmondásosabb színházi műfajába, a termelési operettbe.

Mert a Virágos Magyarország - bár sokféle stíluselemből van összegyúrva - zenei világát, hangulatát és témáját tekintve ízig-vérig termelési operett. A történet a kisember felemelkedéséről és győzelméről szól, arról, hogyan győzi le a politikai ideológia ernyője alá lelkesen összegyűlt emberek hada a vadkapitalizmust, ami kiskapukon átbújtatott szerződésmegkerüléssel elcsaklizta a SZÍVÜNK (Szent István Vándorünnep Nemzeti Kincseinkből) ünnepségre megrendelt virágokat. Szigeti Jácint, aki évekkel ezelőtt Budapestre költözött szülőfalujából, Tunyándról, most vidékfejlesztési kormánybiztosként tér vissza az ünnepségsorozat záróeseményére, hogy sikerektől üdvös arcát egy kicsit megszellőztesse a médiában. Csakhogy egy elhagyott hazába nem lehet csak úgy, fellángoló szerelem nélkül visszatérni, éppen ezért a vadromantikával szegélyezett falusi miliőt – amin gyorsan áttrappol egy látszólag tősgyökeres pesti, Drevenka Norbi, a miniszter személyi asszisztensének pollenallergiája és általános undora – Nyulassy Viola és Jácint a plátóiságot éppen hogy csak átlépő romantikus emlékei is beporozzák.

De a nosztalgia helyett a helyi művházban csak a problémák tobzódnak. Ugyanis míg Kovács Rózsi a közmunkára ítélt – a mélyen nemzeti érzelmű lokálpatrióta polgárőr szerint enyveskezű – társaságot tanítja az ünnepi táncra, szépen lassan fellebben a függöny, a vélhetően szomszédos hulladékgyűjtő kiselejtezett fémdarabjaiból összetákolt Szent Korona-másolatról, amit virágok helyett hegesztési forradások borítanak. Így Szigeti országra szóló sajtószerepléséből egy címlapos égés néz ki, úgyhogy intézkedni kezd. A helyzet pikantériája, hogy a polgármester, aki a virágok beszerzéséért felelős, szerelme édesanyja. De ha egyszer hírnévről és hatalmi pozícióról van szó, akkor bizony a jó viszonyok mit sem számítanak. Közben szerencsésen kiderül, hogy a virágsikkasztásból elkeveredett 3 millió valójában egy helyi vállalkozó – mondhatjuk kiskirálynak, modernebb változatban oligarchának is – bankszámláján tanyáz. A helyiek – Viola gyújtó hangú beszéde következtében – egy parasztlázadásra emlékeztető felkeléssel könnyedén le is gyűrik őt. De a törvény, illetve a törvénytisztelő kormánybiztos az oligarcha mellé áll. Mert kénytelen odaállni - igazságérzete ellenére. Jácintnak azonban helyén van a szíve, még inkább a politikai érzéke, s a nép egyszerű fia egy gyors törvénymódosítással megmenti a lakosságot meg a Nyulassy családot a hét határra szóló szégyentől – és még elvesztett birtokukat is visszaadja.

A Vinnai András és a rendező, Kovács Dániel által írt történet igazi operett-sztori: könnyen fogyasztható lelki- és szerelmi tusákkal tarkított történet, amelyből az előadás magától értetődő egyszerűséggel bontja ki a vidéki művházak pasztellszíneiben porosodó (a rendező által tervezett díszlet realizmusa üdítően hangulatos), a társadalom szélére sodródott közösség képét. Persze a falusi miliőre rátelepedő posztszocializmusban ragadt emberek egy pillanatig sem szürkék, vagy unalmasak a Katona társulatának energikus és aprólékosan kidolgozott megformálásában.

Ötvös András egy komplett pszichológiai tanulmányt rajzol fel magával ragadó könnyedséggel arról, hogy a kétségtelenül tiszta szívű Szigeti Jácint hogyan válik a politikai hitintézet szerzetesévé, és hogyan fog össze játszi könnyedséggel a megfelelő propaganda-vezényszavak (nemzet, közösség, szabadságharc, barátaim, magyarok stb.) felhasználásával egyetlen ideológia alá egy komplett falut. Bár monológjai olykor elvesztik játékos áthallásosságukat, az alakítás a hatalom végtelen önbizalmát, az igazságban való hitet jól tükrözi, a színész pedig egy pillanatig sem kérdőjelezi meg ennek létjogosultságát.

Ahogy senki sem. Tasnádi Bence Drevenka Norbija egyszerű végrehajtóként csapódik követve minisztere utasításait – olykor egy-egy facebookos profilkép-gyanús pillanatot örökít meg magáról iPhone-jával –, Elek Ferenc felsőbbrendűséggé avanzsálja a kapzsiság és ügyeskedés fenyegetően megfoghatatlan ikonját, ifjabb Bölcső Sándort. Akinek lányát Borbély Alexandra néha a paródia felé hajlítja, de a vélhetően Fásy-mulatón és Megasztáron szocializálódott Bölcső Nikoletta édesen egyszerű világa kézzelfoghatóvá válik általa. Rajkai Zoltán Hajmási B. (!) Péterje szerethető radikáljobb lokálpatrióta, a színész az összes alternatív valóságelem teljes természetességgel történő tolmácsolása mellett rengeteg apró gesztussal mutatja meg az önjelölt nemzetvédő-igazságosztó minden emberségét - és hibáját. Pálmai Anna sokoldalú képet fest Kovács Rózsiról, a látszólag egyszerű vidéki lányról: a néptáncoktató egyszerre aranyos és vad, ártatlan és vágyakkal telt, a színésznő egész estére szóló, szellemes egyensúlyozást folytat a szélsőségek között.

Bodnár Erika Nyulassyné Ibolyája a hatalmi rendszerekhez egyáltalán nem értő, a várost jóindulattal és kedvességgel vezető, a múltba szó szerint belefásult polgármester. A fiát szinte a jóízű röhejességig nyámnyilára formáló Kocsis Gergely érdekes kilátásokkal teli jövőt fest a hajdanán, a falu dombjára épített mini-palotában trónoló családról. Ónodi Eszter vágyakkal telve virágoztatja Nyulassy Viola szerelmi ügyleteit, elkötelezett a szociális értékek mellett, gyújtó hangú beszéde ha a valóságban hangzana el, nem is lehetne időszerűbb, azonban a pezsgő falusi élettől mintha némi távolságot tartana a színésznő.

Az is egy külön tanulmány, ahogy a Katona színészei egy-egy apró gesztusból felépítik a közmunkások hadát. Egyedül talán a néhol operai igénnyel megkomponált operettdalok bizonyulnak túl nagy kihívásnak a társulat számára. Ha ezt az – egyébként nem is olyan magasnak tűnő – akadályt megugranák a színészek, akkor a Matkó Tamás és Kákonyi Árpád által komponált dalok valódi slágerekké válnának. De a zenék így is pattogósan, pörgősen, olykor pedig romantikusan andalogva kísérik a Kovács Dániel által sokrétűre komponált előadást.

Ugyanis a Virágos Magyarország erénye, hogy valódi operett, szó szerint mindenkinek, nemtől, fajtól, szexuális beállítottságtól, világ- és politikai nézettől, valamint vallástól függetlenül tényleg mindenkihez szól – úgy, ahogyan azt az illető szeretné. Ugyan az előadás főpróbája nem minden pillanatában talál rá a paródia és valóság közötti egyensúly vékony ösvényére, de hogy közönségsikerre van ítélve, az bizonyos. A kérdés csak annyi, hogy hiszünk-e benne, hiszünk-e a problémákra közös, musicales nyújtásokkal bélelt, Magyarország-dalolással felelő nemzet képében, vagy ez a kép hitünk szerint inkább a vég kezdete? Esetleg a kedzet vége?

Az operett álom. A színpadon álmot látunk. Az előadás - szerencsére - nem engedi elfeledni, hogy az álmok álmodói mi magunk vagyunk.