Hogy erre tulajdonképpen nem is nagyon volt igény, azt jól jelzi Horesnyi Balázs díszlete, amely ugyan aprólékosan nagypolgári, és kísértetiesen hasonlít a Vígszínház büféjének makettváltozatához, igazából azon kívül, hogy Molnár Ferenc és a Vígszínház történelmi összefonódásának harsány tanúja, a játékot nem segíti, statikus és nagyon _egy_. A Monokli ugyanis Molnár rövidebb műveiből összeállított jelenetfüzér, amelyben a számtalan helyszín mellett - legyen az egy tengerpart vagy egy színházi öltöző –, olykor időtlen térben is lebegünk, attól függően, hogy éppen egy novella, tárca vagy jelenet zajlik a színpadon. Természetesen a színház képes arra, hogy jelezze, éppen merre járunk, de ez inkább a tér ellenére, semmint annak segítségével valósul meg. Ez inkább annak fényében érdekes, hogy valami miatt bármilyen jó, remek és olykor zseniális Molnár-jelenetek pörögnek a színpadon, valami mégis hiányzik ahhoz, hogy igazán elkezdjenek működni ezek a szövegek, és valóban beinduljon a nevetés, valóban kitüremkedjék, hogy amin szórakozunk, az voltaképp egy cseppet sem nevetséges.

Molnár csodálatos stílusérzékkel lavíroz a tragédia és a komédia között, érzékeny humorral, tele iróniával, és a figurái iránti szeretetteljes éllel fogalmazza meg a nagy dolgokat a kisember szemszögéből. Erre Fesztbaum Béla rendezése meglehetős teátrálitással ismer rá mindahányszor: aláhúz és kiemel, amikor éppen a mondanivaló van terítéken, amivel jelentősen csorbítja annak hatásfokát. Ennek ellenére jól hallani, ahogy a századelőről átcsengenek a mondatok a huszonegyedik század elejére. Ehhez századelői hangulatot teremtenek a Fesztbaum Béla által szerzett és Keresztes Zoltán által korhűre hangszerelt zenék, amelyek könnyen, elegánsan kísérik a játékot, és amelynek legsajátosabb jellemzője, hogy a szépkorú társulati tagok erre az estére ismét feleleveníthetik hátulgombolós korszakukat, ezt pedig - úgy tűnik - örömmel és kedvvel teszik.

Kern András, ha kell, Tom Sawyerbe bújtatott Csónakos, vagy épp karmester vagy heccelő újságíró, kedvesen infantilis vagy utálatosnak is szimpatikus, de Rajhona Ádám is megkapó mamlasz, ahogy Halász Judit is idillien cserfes, Lukács Sándor együgyűen naiv, Harkányi Endre gyermekien duzzogi, Tahi Tóth László olykor az agresszív kismalacot idézi, Szegedi Erika pedig az örök barátnő. Egyedül Venczel Vera úriasra hangolt kislánya nem tud elég karakteres lenni – már ami a gyerekszerepeket illeti, mert a felnőtt szerepeket mindenki jól hozza klisékből és rutinból. De mégis a gyerek az, ami végigkíséri az egész előadást. Ennek eleven példája a minduntalan felbukkanó, és a gyermeket játszó felnőttek ellenpontjaként valódi gyermekként, afféle mementóként vagy árnyként jelenlevő fiú, amely ugyan nem töltődik meg mélyebb tartalommal, mint a kissé giccsesnek tűnő múlt-jelen párhuzam, de legalább megbolygatja a jelenetfüzért, és megjelenik annak az igénye, hogy ezeket a részeket ne csak különálló egységként, hanem valami egészként is lehessen értelmezni.

Mindenesetre Molnár él, elmondja, hogy milyen, amikor a megtört kisember nem lát ki az adóterhek és járulékok erdejéből, hogy milyen magyarnál is magyarabbnak lenni, hogy milyen az együgyű férjek és feleségek világa, hogy a bulvárújságírást nem a Blikk és a Kurír találta ki, ők csak egy nagy múltú hagyományt folytattak, és így tovább és így tovább. Ráismerünk, bólogatunk, mosolygunk, olykor nevetünk, más dolgunk nincs. Mindent elintéztek a színpadon helyettünk. Így pedig hiába csengenek át a mondatok a boldog békeidőkből a kevésbé boldog békeidőkbe - ez csak halk susmogás, pedig tőrdöfés is lehetett volna.