És akkor egy szép reggelen Thelma úgy dönt, hogy márpedig ő nekiindul egy kis kiruccanásra az ő Louise barátnőjével. S ahogy mennek előre, megcsapja orrukat a szabadság összetéveszthetetlenül vonzó illata. S ha már ennyire benne vannak, akkor úgy döntenek: nem hagyják magukat tovább. És a fiút, aki a benzinkútnál a csípőjét riszálja, hátul meg erőszakot tenne Thelmán, Louise bizony szitává lövi. Innen nincs visszaút. Irány egy hotel, ahol Louise barátja, Jimmy pénzt ad a két nőnek, ám egy szimpatikus stoppos srác – gyakorló boltrabló a tisztes foglalkozása - behálózza Thelmát, és megfújja a pénzt. Úgyhogy nem marad más út, mint rablással megszerezni a költségek fedezetét. Így hát átvágnak egész Amerikán, nyomukban a rendőrséggel és a szövetségi nyomozóirodával, hogy útjuk a nagy mélységbe torkolljon, mert inkább a semmilyen szabadságot választják – a valamilyen életük helyett.

A Baróthy angyalai és a Sanyi és Aranka Színház és Apropera produkciója a klisészintek eltologatásából létrejött paródiából indul ki. És remek figurák születnek belőle: a szende háziasszony, Thelma (Murányi Márta), akinek eddig nem voltak vágyai, ötletei, gondolatai, ezek ott szunnyadtak benne, most itt az idő, lehet élni – és ezt Thelma nagy örömmel veszi tudomásul. Társa, aki mindezt meglátja benne, a vamp Louise (Szathmáry Judit), a problémák megoldója, az önmagát minden helyzetben feltaláló vagány csaj. Ők ketten ülnek a zongora előtt, az autóban, és négykezeseznek – kísérik a dalokat és útjukat.

Ám amennyire jól megy az ének – lévén énekesekről szól –, és amennyire jól érzik a karaktereiket, annyira nincs az általuk elmondott szövegeknek ritmusa és mélysége. A Th&L itt válik problémássá, kérdésessé és végtére unalmassá: amikor a jócskán _magyarizált_ Thelma és Louise ülnek az autóban és beszélgetnek. De nem beszélgetnek, ezúttal nem jön be az amatörizmus bája: betanult szövegeket mondanak fel. Érdekes kettősség: amennyire igazak a figuráik, annyira nem igaz egy szó sem abból, amit mondanak. A zene, az ének és a főhősök mellett rájuk van bízva a két nőt üldöző rendőrök szerepe is – érdekes, hogy ezek a szövegek jobban működnek, talán mert önmagukra kell reflektálniuk benne. Összességében azonban mégsem válik autentikussá az előadás. Pedig ott van mellettük két színész, aki tobzódik a figurákban és a helyzetekben: Friedenthal Zoltán Thelma totyakos férjeként, Louise keménycsávó, keménykülső-csupaszív pasija képében, Nagyhegyesi Zoltán e. h. pedig a benzinkúti csábító, a Thelmát kizsebelő harmonikázó stopposfiú és a nyalakodni vágyó kamionsofőr szerepében domborít emlékezetesen.

Összességében az előadás változó ütemet diktál, az elhangzó slágerparódiák és jelenetek is abszolút egyenetlen színvonalúak. Bár számtalan ötletet – szellemeset, kevésbé szellemeset egyaránt – felhasznál, Máthé Zsolt rendezése is megelégszik azzal, hogy a folyamatos átöltözések diktálta kényszereket megszervezze, illetve megágyazzon bizonyos gegeknek és poénoknak. Így csordogál az egyébként roppant szimpatikus, ám lyukacsossága miatt szellős, könnyed produkció a maga medrében, mígnem az utolsó tíz percben hirtelen valami beindul: az utolsó jelenet, az utolsó dal, az Itt jön a nínó-nénó, az FBI hirtelen kvázi kortárs operává emelkedik – egy jól kidolgozott jelenettel zárul a produkció, csak az nem világos, hogy mire várunk az ezt megelőző több mint egy órában?

De nincs veszve semmi, Thelmának és Louise-nak nem megy tovább az út, ám az előadás ettől még elkezdheti visszafelé építeni magát. Végül is útiszínház van odaírva műfajnak, előbb-utóbb még akár "csak" színház is lehet belőle.