A Kassai Thália Színház maximálisan illusztratív előadásában kétségtelenül A gyertyák csonkig égnek szövegét hallhatjuk, ám figyelembe véve a hozzá társított színpadi produkciót, tulajdonképpen a drámairodalom bármely tetszőleges művéből bármely tetszőleges sor bármikor elhangozhatna. Az előadás receptje ugyanis annyira általános, hogy azzal tulajdonképpen semmilyen darabot nem lehet eljátszani – és így végül is teljesen mindegy, hogy melyiket játsszák el –: a színészek maratoni távot sétálva zengik a fondorlatos hangsúlyok hullámvasútját, azon látszatot keltve szüntelen, hogy itt történik valami.

De Henrik és Konrád Krisztinával kiegészült furcsa kapcsolata, valamint a két férfi mély és valóban mindenek felett álló barátsága nem formákban és hangsúlyokban leledzik, hanem a közöttük lévő viszonyban. Hiszen Henrik éveket várt Konrádra, hogy utánajárjon egy jó harminc évvel ezelőtti kérdésnek – hogy Krisztina tudta-e, hogy meg akarta őt ölni Konrád –, hogy kérdéseire barátja, és ne a közben feleségévé lett, azóta már halott nő naplója feleljen. A "vallatás" azonban nem egyszerű vallatás, hiszen Henrik – a beszélgetés házigazdája, akinél anno a három barát estéről estére összegyűlt – macska-egér játékot játszik barátjával, kiélvezve, hogy sokkal többet tud, mint a vele szemben álló fél. Rengeteg minden – morál, elvek, rangok, kudarcok, sikerek, világnézetek – ütközik kettejük között. Ahhoz, hogy mindebből bármi is megszólaljon, nem kell több, mint valamiféle érvényes kapcsolat a két főszereplőt játszó színész között.

Ehhez képest Pólos Árpád és Kelemen Csaba jóformán egymásra sem néznek. Színpadon töltött idejük jelentős részében a kifelé játszással vannak elfoglalva: a nézőkre való ködfátyolos szemgolyóforgatással megtámogatott kitekintésekkel és a nézők felé irányzott átszellemült szövegmondással. Sem Pólos, sem Kelemen nem műveli a másiknál élvezhetőbben ezt a kitett, „úgy teszünk, mintha csinálnánk valamit” stílusú színjátszást, de pótcselekvéseikben kifejezetten kiegészítik egymást. Pólos eltökélten agresszívre és indulatosra akarja formálni Henriket, és csak valahol a zeuszi magaslatokon túl áll meg ezzel: dörög, zeng és kezével kiszámíthatatlan váratlansággal hadonászik, mutogat, bökdös – mintha villámokat szórna. A színész mindeközben rétegzett akrobatikai képességeiről is számot ad. Nem csupán radikális hangsúlyozási hullámzással támogatja Henrik minden egyes fél-szótagját, hanem - mintegy az akusztikus ugrálást folytatva - a valóságban is szinte szökell, aláhúzva indulatkitöréseit, amik mellett az égdörgés ártatlan macskanyávogásnak tűnik. Nem mellesleg Pólos az „egy előadás alatt a legtöbbet sétáló színész díja” kitüntetésre is jó esélyekkel pályázhatna – nincs olyan perc, hogy ne róna le egy hosszt a díszletben. Kelemen kétségtelenül tökéletes kiegészítője. Karakterépítés helyett jóformán csak áll a színpadon Konrád szerepében – ám ha partnere nagyobb sétálásba fog, akkor ravaszul kitér a kiszámítható röppályán közlekedő kollégája elől. Amikor Kelemen néha úgy érzi, hogy most kevésbé jelentéses sorok következnek szövegében, akkor kicsit ő is megmozgatja karakterét, de csak ritkán érzi úgy, hogy nem jelentéses sorok hagyják el karaktere száját, így javarészt csak áll, és ugyancsak minden egyes szótagot megnyomva beszél, sulykolva a mondatokat a nézőkbe – vagyis a negyedik falnak beszélve. Illés Oszkár Vadász szerepében vélhetően a szövegtanulásra próbál visszaemlékezni, hátha így eszébe jut bármi a rá bízott mondatokból, Cs. Tóth Erzsébet pedig egyszerre kedvesen és akaratosan számon kérő dajkát formáz Nini szerepéből.

Hascsák József alapvetően egy korrekt, korhű szobabelsőt tervezett mindehhez, csak arra nem kapunk választ, hogy miért lógnak a falon bútordarabok és -maradványok. Illetve van rá válasz: az alkotók biztos ezzel igyekeztek támogatni a házban szellemként fel s alant járkáló Krisztina karakterét (akinek megtestesítőjeként Abaházi Nagy Lívia abszolút tisztességesen áll be a számára kijelölt helyekre), vizuálisan is létrehozva azt a szellemes és eredeti gondolatot, hogy a férfiak között ott kísért a nő. Ha valakinek nem lett volna eléggé hangsúlyozva a (vélt) mondanivaló, annak ezekkel a roppant finom és cizellált, óvatos és elegáns színpadi gesztusokkal próbálják beleültetni az alkotók a kisagyuk egyik hátsó szegmensébe, amit Pólos a bő másfél órás produkciójával halálpontosan és nagy gonddal odarúgott, mint Beckham: az előadás a szenvedélyekről szól. Ha valaki számára mindezek után is kérdéses lenne, biztos, ami biztos – ezen az estén ugyanis semmit nem bíznak a nézői fantáziára –, a szereplők mindezt még el is mondják.

Közvetlenül ezután a darab címét is elhelyezik az előadás jelentéses, finoman munkált, alapos szakmai tudásról és érzékeny gondolkodásról számot adó szövetében: „A gyertyák csonkig égnek” – zengi Pólos szótagolva, a szavak végén csak úgy ropognak a mássalhangzók. Hát csonkig égtek, valahol a nézőtér és a színpad közötti negyedik falon, aminek szólt ez az előadás.

_(A Szlovák Kultúra Hete, Szlovák Intézet Budapest - Slovenský inštitút v Budapešti, 2012. szeptember 4.)_