Miközben Solmay úr kanosszáját járja, megismerjük közelebbi családját. Az asszonyi akarat felsőbbrendűségében rendíthetetlenül hívő Szidóniát; Szerafin lányát, akinek férje fontos vízügyi hivatalnok, noha házasságuk nem konfliktusoktól mentes, lévén a felek egyike sem tudja, mit vár a másiktól; az életművész Róbertet, akinek nyelve minden arrajáró asszonyszemélyben helyet talál; Bélát, aki hivatására nézvést országgyűlési képviselő és mulya hedonista; eladósorban lévő további két lányát, Gizellát és Arankát, akik elsősorban a ruhaanyagok és férfi nemi jellegek iránt mutatnak érdeklődést; a távoli sógort, az úri modorban kevésbé jártas Morosánt és teszetosza fiát, Tamást.

Nekik mindőjüknek a tudomására kellene hozni, hogy bizony a családnak a segge is kilóg a gatyából, ám Solmay úrnak nem fűlik ehhez a foga, csak homályos utalgatásokat tesz a buborékokra, s mindeközben a családi estélyen szembesülhetünk azzal a tökéletesen üres, felszínes, semmilyen életvitellel, amely tartalmatlansága ellenére rémesen sokba kerül.

Az ötgyermekes család ugyanis _csak látszólag_ összetartó, a fejedelmi estély valójában kínos semmittevés, a boldog fiatal házaspár nem is ismeri egymást, a vállalkozó pedig pénzen veszi a szerencséjét. Mohácsi János és Mohácsi István nem átallja végigvezetni a buborékokat, módszeresen leleplezve az összes hazugságot. A kölcsönre épített élet, a korrupció hozta szerencse, a vagyonra alapozott szerelem a Csiky-darab kecskeméti átiratában a hősök fölé emelkedik, majd agyonnyomja őket – mi pedig kiválóan szórakozunk.

Hiszen a szereplők önmaguk sétálnak a csapdába, maguk húzzák magukra a vizes lepedőt, és még akkor sem veszik észre, hogy régen lebuktak, amikor már a napnál is világosabb. A kecskeméti társulat tagjai pedig élvezettel nem sajnálják karaktereiket belevetni a hazugságtenger kétes gyönyört adó hullámaiba. A Solmayt játszó Márton András már belépése pillanatában tudja, hogy _vége_, ám ezt az utolsó jelenetig nem tudja kimondani, minden tevékenysége tehetetlenségéből következő pótcselekvés és felesleges önigazolás. A feleségét játszó Sára Bernadette minden vokális és gesztikulációs túlzásával hű portrét fest a modoros, önző, gőgös, manipulatív Szidóniáról – aki ezzel együtt valódi nő: racionalitás nélküli üzletasszony, harácsoló családmenedzser. Téby Zita és Csémy Balázs tulajdonképpen kialakult személyiség nélkül házasságba futtatott fiatalok, akik különböző, mástól ellesett szerepeket próbálnak magukra erőltetni. Krajcsi Nikolett, Decsi Edit, Keresztény Tamás és Porogi Ádám a mamától ellesett pózokban léteznek: a lányok erőltetett szenteskedéssel, a fiúk laza, ám pitiáner nagyvonalúsággal operálnak.

Sirkó László alakítása remek válasz Mártonéra: a vásárlás hatalmának fellengzős biztonsága, a lekenyerezés tudományának minden ismerete könnyedséget ad, így képes túllépni azon is akár, hogy Szidónia lecselédezi, hiszen nincs rangja. Sirkó Morosán Demetere pontosan tudja, hogy a végén az övé a győzelem. Fiát, Tamást Orth Péter félkegyelműnek mutatja – a naiv tisztaság kiragyog a minden szinten mocskos közegből, így tényleg lehet drukkolni annak, hogy szíve választottjának kezét elnyerje. El is nyeri – végtére is ez vígjáték... bár nem biztos, hogy ennek felhőtlenül lehet örülni. Kiss Jenő Rábay inasának szerepében Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának Dvornicsekjét játssza el, kitűnő poentírozással. Megrendítő egyszerűséggel, minden ellenállás nélkül alakítja Trokán Nóra Bettit, aki itt Solmayék szolgálója, s mindennek alanya. Szexuális tárgy, lenézett szolga, akit nem kell emberszámba venni. Ő a nép maga, akit az elit a maga felfuvalkodottságában észre sem vesz, hogy létezik – milyen gyönyörű jelenet, amikor mindenki kérhet valamit, és csak ő kíván olyat, ami _ingyen van_ - egy szabadnapot: a válasz, hogy kinevetik. Miért is kapná meg? Egy ilyen kérés, ami _nem kerül semmibe_ - ez nem jelent semmit, ebben a közegben ez üres halmaz.

Ez nem könnyed szalonvígjáték, de nevetni lehet rajta, még ha ez a nevetés keserű is, hiszen a Mohácsi testvérek (a szó minden értelmében: természetesen) rólunk beszélnek. A mi világunkról, amelyben az elit minden kapcsolatát elvesztette a valósággal, ahol légvárakat építenek képzelt milliárdokból, ahol a nők nem nők, a férfiak nem férfiak, hanem bemerevedett pózok, élő magatartásminták, erőltetett modorok. Elkorcsosult elit, amely emberi viszonyt persze a szolgálók szintjén keres magának, éjszaka, a kertek alatt, következmények nélkül – vagy éppen vásárolt következményekkel. S mi benne vagyunk vagy azzal, hogy ezt hagyjuk, vagy azzal, hogy elkövetjük – esetleg hol ezzel, hol azzal.

És amikor az abszurd vízióba hajló harmadik felvonásban jön a szerencsésen diadalmaskodó vagyon, és megvásárolja a megoldást, akkor a Mohácsi testvérek nem hagynak kétséget afelől, hogy szó sem lehet happy endről. A Solmay-házba beköltözők pontosan ugyanoda jutnak, ahol a kiköltözők abbahagyták. A függöny szép lassan rázáródik a szín közepén álló emblematikus Solmayra és Solmaynéra, azokra, akik végül (persze) teljesen egyedül maradnak, miközben az előadást szinte végigmuzsikáló Kovács Márton (az előadás zeneszerzője), Bognár Brigitta és Puskás Gyula csúcsra járatják hangszereiket – és itt van a kis magyar apokalipszis. Miért is maradna bárki _ezekkel_? (Ezek: mutató névmás.)

Ha jön a kőr bubi, minden máshogy alakult volna. Persze ez nem igaz.