A legszembeötlőbb összeomlást maguk a szereplők produkálják. Hiszen közeg nélkül nincs világ, világ nélkül nincsenek emberek, emberek nélkül nincsenek viszonyok, viszonyok nélkül pedig nincs történet – és vice versa. Mindezek nélkül pedig nincs színház. Szereplők azonban mégis vannak a színen, nagyjából percenként váltakozó tulajdonságokkal. Vasvári Csaba például soronként ad másfajta karaktert Cliffordnak, hol cinikus, hol erélyes, hol vágyakozó – de semmiképpen sem kíváncsi, érdeklődő és nyitott, amitől az amerikai író akár egy percre is meg tudna szólalni a színpadon. Lapis Erika bár hanghelyesen, sőt sokszor kifejezetten hatásosan énekli Sally Bowles egyszerűsített kottájú dalait, a bárénekesnő sejtelmességét és misztikumát, vagyis mindent, amitől olyan elemien _nő_ lehetne, amitől képes egy tekintetből a kisujjának a legkisebb perce köré csavarni a férfiakat, mellőzi érzékeltetni a színésznő – noha akadnak olyan reakciói, amelyek felidézik Liza Minnelli legendás, filmbeli alakítását, és ennek köszönhetően olykor eszünkbe juthat, hogy a Kabarét nézzük. Mindezeken túl a kémia iszonyatosan hiányzik a két főszereplő közötti viszonyból – ennél jobban már csak maga a viszony, ami már a legelső találkozásukkor gellert kap azáltal, hogy Sally kapásból szétteszi a lábát Cliffnek, aki minderre úgy reagál, mint afféle gentleman of night clubs: nem kérdezi meg, mennyi, csak asztalhoz viszi. Gulyás Attila technikásan próbálja leképezni Joel Grey ugyancsak a kultikus filmben produkált alakítását, ami a mozdulatokra nézvést még sikerül is, de ennek a Konferansziénak nincs semmi köze se a szórakoztatóiparhoz, se a hatalomhoz: puszta pózolás mindaz, amit csinál. Egy lehetséges technikai vázlat a szerephez – egyébként kifejezetten energikusan és lendületesen énekelve. Bartus Gyula határozottan mondja fel Ernst Ludwig szövegeit, Katkó Ferenc a naivitás és a tisztaság felé kacsingat Herr Schultz szerepében, Kara Tünde eltökélten és csáberőt színlelve hajtja a matrózokat a szobájába Fraulein Kostot alakítva, Kovács Edit pedig rendszerint arról ad számot Fräulein Schneiderként állva a színen, hogy milyen ravaszul és cselesen kerülte el Sági Balázs korrepetícióját – kétségtelenül, és a közönség által is felismerten hallható (vagyis szinte hallgathatatlan) eredménnyel.

Persze nehéz a színészeknek kibélelniük azt, ami elemien hiányzik az előadásból: az _okot_, hogy miért jött létre. Ugyan néhol érezhető törekvés arra vonatkozólag, hogy legalább formailag legyen kerete a két függönyhúzás között eltelt időnek. Eszerint elvileg a történetet a kabaré tagjai játsszák el, de ez nagyjából meg is szűnik, amikor az első prózai jelenet kezdetekor a zenekart – akik meglehetős ritmusvesztésekkel, de összességében korrektül játsszák John Kander dallammentesre hangszerelt zenéjét (zenei vezető: Zádori László) – körültekintő gondossággal eltakarják, és az így üressé váló színpadra leengednek pár ajtót (díszlet: Libor Katalin). Mindez azért is érdekes, mert a színlap kifejezetten ígéretet tesz arra vonatkozólag, hogy ez a belső színházi keret meg fog születni. Nem születik meg. Hacsak az nem számít annak, hogy Clifford újonnan bérelt lakásában táncoslányok jelképezik a bútorokat, kéjesnek szánt antiszexuális nyögdécselés közepette. Ez viszont már csak azért sem számít annak, mert a következő jelenetben már szépen be van rendezve a szoba, az ezután következőkben pedig mindig annyi bútor kerül be, amire éppen szüksége volt az alkotóknak – nyilván ez a színházi játék: minél kevesebb díszletet kelljen tologatni.

Apropó antiszexualitás: nem tudom, ki gondolta úgy, hogy a lábukat a másodperc tört része alatt többször is széttevő táncoslányok képesek kifejezni valamiféle erotikumot. El kell, hogy szomorítsam: ez tévedés. Ez nem a táncoslányok hibája. Kováts Gergely Csanád koreográfiái és Szűcs Gábor rendezése erről a bizonyos erotikáról egyszerűen nem gondol többet annál, mint hogy lányok kéjesen nyögnek és négykézláb kúsznak. Ez a legalábbis furcsa ízlés egyébként egészen odáig merészkedik, hogy az eredetileg Two Ladies címmel közismert számban nem két nő és a konferanszié művel valami jópofán szexit – ami következik a szám dallamából – hanem két férfi és egy nő tevékenykedik olyan mozdulatok kíséretében, hogy abba valószínűleg még maga De Sade márki is belepirulna.

Azért is nehéz eldönteni, hogy mi ez az előadás, mert az első felvonásban többször is hatalmas show-elemeknek lehetünk szemtanúi (például a lassan a békéscsabai színház védjegyévé váló pirotechnikai elemek ismét kísérletet tesznek a gyönyörködtetésre pár horogkeresztre aggatva) – mintha ez a kabaré egy show-színház lenne, ami kifejezetten önazonos gondolatfelvetésnek látszik, elnézve az előadást – bő másfél órában. A második felvonásra azonban mindez eltűnik a színről: sehol egy koreográfia, egy látványelem, csak pörögnek a jelenetek. Azok a jelenetek, amik dupla annyi és feleannyi idő alatt is ugyanúgy értelmezhetetlenül lógnak a levegőben, és megértésüket az sem segíti elő, hogy Cliff és a Konferanszié egy és ugyanazon személynek tűnnek (ezt váltja ki, hogy Gulyás Vasvári helyett énekel, hogy Cliff egyszer csak szájtátva és pislogva megjelenik egy kabaré-számban, mintha álmodna stb.), ami azért furcsa, mert a színpadon Cliff visszaemlékezését láthatjuk, de visszaemlékezésében ő nem lehet önmaga _és_ még valaki más – hacsak nem skizofrén...

Rengeteg hasonló, önmagának ellentmondó ötlet akad a színpadon (egyedül Győri Gabriella illusztratív jelmezei működnek következetesen), amik azt a hatást kelthetik, hogy a darab első olvasása és színpadra állítása szorosan egymás mellett történt – és a második felvonás azért ennyire pörgős, mert arra már nem maradt elég idő. És akkor még nem szóltunk olyanról, hogy a nácik felbukkanása olyan váratlanul történik, mint ahogy a minap a terrorelhárító központ váratlanul lecsapott egy BME-s diákra. Egy olyan darab esetében, aminek szerves része - már-már lényege - a nácik felemelkedése, ez több, mint hiba.

Akármennyire is jól szólnak néha a dalok, sőt a második felvonásban Gulyás is és Lapis is kifejezetten energikusan, hatásosan énekelnek el egy-egy számot, azt a kérdést azért érdemes megrágni, hogy minek is néztük ezt a Kabarét? Szórakoztatónak egyáltalán nem szórakoztató, nem is úgy van színpadra téve, szólni pedig egyáltalán nem szól semmiről, mert úgy kerül mindenféle politikai és társadalmi közeget, amiben a történet működhetne, mint ahogy vélhetően a TEK fogja majd a jövőben a látványos kivonulásokat, nehogy megint mém legyen belőle.

_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2012. szeptember 11.)_