Az ájtatos mosólánnyal megspékelt szerelmi hármas sok izgalmat rejt, Julie kisasszony és Jean kapcsolata ugyanis közel sem egyértelmű. Egyik pillanatban kegyetlen és alpári, a másikban meghitt és őszinte, sokszor megjátszott és a sok beszéd ellenére is szinte végig kimondatlan. Harcol bennük a kasztosított viszonyok frusztráló megbolygathatatlansága és annak izgalma, hogy ez a viszony kettejük kapcsolatát nem szükségszerűen határozza meg. Hol kívánják, hol szeretik egymást, hol egymásra utaltak, hol egymás szabadságának kerékkötői, mindketten menekülnének a rájuk rótt papírforma élet elől, és ennek minden kételyeit és bizonytalanságát átélik egy hosszú éjszaka alatt. August Strindberg mindezt majdhogynem matematikai pontosságú képletben írja meg, és ezt a matematikát kellene Funk Iván rendezőnek hús-vér kitettségűvé tennie, ami részleteiben olykor sikerül is.

A szcenikai és egyéb formai ötletektől mentes forma ugyanis csak és kizárólag a színészekre koncentrál, akik nem is sajnálják az energiát, igaz, Sipos Eszter, aki Kristin szerepében a fájdalmasan középszerű és hazug élet eleven és pulzáló jelenléte kellene, hogy legyen, valami miatt bohózati figurává alakul, jó pár dimenzióval lejjebb helyezve a figurát, drasztikusan redukálva a menni vagy maradni alapkonfliktus erejét is. Miklós Marcell Jean szerepében némileg eldöntetlenül hagyja, hogy életművész vagy egyszeri munkáslegény-e ez a fiú, és a döntésképtelen, szétfolyó személyiség mögött nem lehet tudni, hogy hol kezdődik a tudatosság és hol végződik a játék. Miklós minden jelenetben felismerhetően megmutatja, hogy _éppen_ milyen viszonyban van Julie-val, de hogy ebből milyen egész születik, kérdés marad. Ez némiképp világosabb a címszerepet alakító Darabont Mikold esetében, aki minden pillanatban együtt él és hal Julie-vel – sorsmonológja kifejezetten szívbe markoló, még ha kicsit hosszúra is nyúlik –, és talán ha nem lenne az első belépésénél világos, hogy Julie-t ellenállhatatlan szenvedély fűzi a szolgafiúhoz, talán megszületett volna a szövegben sokszor hivatkozott alapélmény is, miszerint a grófkisasszony lebukik a szolgák szintjére, és ezzel Jeant gróffá emeli.

A rapszodikus viszony így is megállíthatatlanul viszi az estét a tragédia felé, de sok helyen a kibontatlan motivációk miatt a jelenlegi majdnem másfél órás játékidő nem tűnik indokoltnak. Nehéz eldönteni, hogy kinek és miért kellene drukkolni, és ez az eldöntetlenség nem abból következik, hogy pillanatról pillanatra változó a viszony, hanem abból, hogy nem igazán tudjuk, hogy kiknek a viszonya. Így az olyan epizódok, mint Julie madarának kivégzése, teljesen súlytalanok maradnak, mert sem előzménye, sem következménye, csak az irányok nélkül kifakadó nagy érzelmeket látjuk.

A végzetes érzelmek azonban nem fordulnak át túldramatizálásba, és ezek az adott pillanatokban értelmezhetőek is, azonban egy már-már a tébolyig fokozódó kapcsolat esetében – amely komoly társadalomkritikai tartalomra is igényt tart – nem bizonyulnak elégségesnek. Ennek ellenére a bukás formáinak gazdag arzenálját mutatja fel a Funk Iván Társulat produkciója, és ezek akár egy igazán húsba vágó előadás elemei is lehetnének.