A nő egy anya, aki a bérlakások ismerős figuráitól körülölelve, de egyedül él. Ennek oka már az első pillanattól kezdve nem kérdés, hiszen házsártos, gonoszkodó és gyengéd, mint egy először használatos dörzspapír. Mindegy, hogy ki milyen szándékkal közeledik felé, ő támad. Ez a támadás egy bizonyos kor felett viszont inkább szánalmat, mintsem ellenállást kelt az emberben – legyen az az állam alkalmazottja, vagy a saját gyerekei – és ezt ő pontosan tudja, és minden pillanatban ki is használja. Mégis ő az egyetlen, aki Szásznénak ajándékot vesz születésnapjára, és aki olyan borravalót ad Mariska néninek egy élesztőre, hogy abból kényelmesen futja még néhány fröccsre is.
A hiperrealista közeg, amelyet Szalai József díszlete és Debreczeni Ildikó jelmezei hatásosan teremtenek meg, jó terepnek bizonyulnak ahhoz, hogy időről időre megjelenjen benne a kétely: amit most látunk, az vajon tényleg megtörténik-e, vagy csak az anya démonjai kísértenek keserű magányában. A szomszédokkal és a fiaival, lányával, az ex-férjével lefolytatott múlt-felhánytorgatás vajon az anya lelkiismeret-furdalásának képzelgése-e vagy valós eseménysor? Schwajda György drámája így billen ki a mérsékelten izgalmas dramaturgiából – ti. az anya nappalijában egymásnak adják a kilincset a szereplők az egész előadás során. A választ pedig – szerencsére – nem mindig adja meg sem az anyát végig tűpontosan alakító Lázár Kati, sem a rendező Schwajda Gergő, aki láthatóan ismeri azt a közeget, amiben a dráma játszódik, és a szereplőket is pontosan el tudja helyezni a történetben.
Kőrösi András így lesz szelíd tékozló fiú, Fándly Csaba ügyetlenül simulékony, megjátszott kistestvér, Németh Mónika görcsöktől terhelt, de felnőtt kislány, Horváth Zita (Mariska néni) jobb sorsa érdemes alkoholista, Tóth Molnár Ildikó (Szászné) magányos háziasszony, Lecső Péter emberből gyúrt hatalmi végrehajtó, Kovács Zsuzsanna (Kati) kommersztől koordinálatlan házmesterné, Szula László pedig titokzatos idegen. Ők bolyonganak az anyát alakító Lázár Kati körül, mint félszeg kisbolygók a Nap körül. Lázár egy pillanatra nem hagy kétséget afelől, hogy egyrészt játszik, másrészt hogy ennek a játéknak – bár olykor öncélúnak tűnik – nagyon is világos eredői vannak: egy szeretettelen, tönkrement élet, keserűség és totális kiábrándultság - nem csak a családból, hanem mindenből, ami körülveszi, a kilátástalan életből. Mivel a nihilt nem tudja uralni, hát generálni próbálja; teszi ezt elszántan és érzékelhetően reménykedve abban, hogy nincs is igaza.
Mindez alapvetően működik is, Schwajda Gergő azonban hangsúlyosan irodalmi alapanyagként kezeli a művet, amelynek pontos és megbízható színpadra állítására törekszik, nem fektetve arra a kérdésre hangsúlyt, hogy ez a történet _itt és most_ miért kikerülhetetlen és fontos nekünk. Nem von párhuzamokat, nem használ áthallásokat, nem ad gesztust arra vonatkozólag, hogy ez több lenne, mint egy ritkán látott, összetett női sors felmutatása és kibontása. Korrajznak egyébként átélhető, a figurák jól felismerhetők, de anélkül, hogy az előadás jelezné, hogy egy szimbolikus igényű történet miért transzparens ma is, nem tud az egész érdekes maradni. Lázár Kati és a színészek persze tudnak - de maga az előadás mintha belekényelmesedett volna ebbe a biztonságos közegbe.
A 2012. évi Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb női alakítás díját Lázár Kati nyerte el.
_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2012. szeptember 9.)_
