Illetve akár tartozhatna is, de ahhoz nem lenne hátrányos a megfelelő formát meglelni. Azonban a Default szinte teljes egészében mellőz minden hasonló gesztust. Sehol egy történet, egy viszony, egy dramaturgiailag felépített jelenet, sőt úgy érződik, hogy sokszor még a jeleneteknek sincs közük egymáshoz – nem akad sehol egy narratív elem, ami segítene nekünk a tájékozódásban. De ez csak érzet, mert mindeközben az látszik, hogy Asztalos Dóra, Barabás Anita, Csongor Nóra, Fejes Ádám, Fekete Bianka, Hoffmann Adrienn, Rózsa Barbara, Ruzsom Mátyás és az előadás koreográfusa, Jack Gallagher koncentráltan, precízen mozog a színpadon. Mindenki tudja, mikor és hol van a helye, mikor mi történik, nincsenek óvatlan mozdulatok stb. – ezt látva úgy tűnik, valami mégiscsak összetartja a produkciót.

Talán maguk a táncosok, akik elszántan hajtják végre Jack Gallagher önismétlő, de részletgazdag koreográfiáját. A színpadon folyamatosan követik egymást a mozdulatok, kapcsolódnak egymáshoz és elválnak egymástól mozgások, amik csak ritkán szerveződnek tánccá – ha igen, akkor általában musicalbetéteket idéző koreográfiává. Érezhetően mindenki gondolt vagy igyekezett gondolni valamit az adott mozdulatról, és közben igyekeztek magukévá tenni a koreográfiát is – bár néha így is csak puszta végrehajtás maradt az akaratból. Azonban elismerésre méltó és vitán felüli az a kitartás és elszántság, amivel mindezt végrehajtják. A változatos jelleggel összeállított zenei anyag mellett – a táncelőadásokhoz már-már elengedhetetlen kortárs elektronikus zenét olykor egy kis country meg rock'n'roll váltja fel – egyedül ez az energikusság az, ami azt a hatást keltheti, hogy számunkra is történik valami a színpadon.

Akadnak izgalmasan kezdődő jelenetek, például amikor hátsó megvilágításban, félhomályban lassan mozognak a táncosok, a pörgős duett-szerűségek vagy a rockzenés tombolás. De ez a lendület gyorsan alább is hagy, minden jelenet megáll egy ponton: nem bontódnak ki a felgyülemlett feszültségek, hanem inkább stagnálnak egy szinten – mintha tényleg csak táncgyakorlatokat végeznének a szereplők, egyáltalán nem számolva azzal, hogy mindabból mi az, ami szól a nézőkhöz.

Vannak arra utaló jelek – a színpadról ki-kisétáló, sokszor csak figyelő, néha beszálló táncosok –, hogy tulajdonképpen egy próbát nézünk, ahol sokan megpróbálnak megfelelni a koreográfus elvárásainak, valaki pedig nem. Ezek csak pillanatok, apró gesztusok, amik után rendszerint végtelennek tűnő mozgássorok következnek. De láthatóan a résztvevők élvezték annyira a munkát, hogy az még azt a néha felmerülő, de végül elhanyagolt kérdést is könnyedén elnyomta, hogy szól-e ez egyáltalán valamiről.