Azt azért nem állítanám, hogy az előadás nem okoz meglepetést. A múlt évad Értelem és érzelem fiaskója után az ember nem kétségek nélkül foglal helyet a veszprémi színház nézőterén. Ami meggyőz, az a könnyedség: Valló Péter engedi a színészeknek, hogy _játsszanak_ a színen, magyarán nem veszi komolyan Kisfaludy komolyan vehetetlen komédiáját.

Ebből adódóan Sághy Tamás a tisztességesen felépített extraféltékeny gróf karakterének támogatásaként némi burleszket is bevethet (minden alkalommal, hogy a kavicságyra lép, megbotlik, ami először vicces, másodikra is, harmadikra már várjuk, de a színész képes arra a bravúrra, hogy huszonharmadszor sem csinálja kiszámíthatóan, és _tényleg_ mindig majdnem elesik), a trombitahangú vénkisasszonyban is embert megmutató Csarnóy Zsuzsa (akinek, mint már párszor írtam volt, a világ drámairodalmának jelentős női szerepeit kellene játszania sorra) és a pozőrséget is szétpózoló Oberfrank Pál lendülettel egyensúlyozhatnak az elrajzolt komédia és a ripacséria meglehetősen szűk határvonalán – és sosem esnek le róla –, Kovács Gergely pedig bejárhatja a határozottan délceg és férfias katonalendület és a kamaszdaccal viselt csalódás okozta mélységesen őszinte dühroham közötti érzelmi tartományt. (A többi színre lépő esetében nem beszélhetünk meglepetésről, ám elmondható: mindannyian korrekt és tisztességes teljesítménnyel veszik ki a részüket az estéből.) Meglepetés az is, hogy – legalábbis az első felvonásban – a rendező nem gyárt művészi mondanivalót a könnyed komédia mögé, így képes érvényesülni Valló Péter zöldbe forduló kertdíszlete és Benedek Mari egyszerű, mégis elegáns és minden szereplőnek tartást adó jelmezei, amelyek részben azért hordozzák az Értelem és érzelem némileg nyomasztó emlékét, amely szerencsére hamarosan elillan a színpadról.

A legjobb meglepetés pedig az, hogy az előadás határozottan színházként viselkedik: szól a nézőhöz. Talán arányaiban eltúlzott a belsőmonológ-szerű kiszólás, ám amikor Elemir gróf a színpad szélén gubbasztva effektíve az egyik nézőhöz intézi kérdését, miszerint miért nem szólt neki senki arról, hogy meg van csalva, az a pillanat olyan, mintha az előadás számolna azzal, hogy ezt valakik meg fogják nézni, és talán gondolnak is róla valamit. Mert ez a kérdés annyira a miénk: "Miért nem szóltál?" – kérdezzük környezetünk személyeitől csalódásaink után rendre, persze amikor mi látunk ilyesmit, mi sem szólunk. Jöjjön rá maga – gondoljuk talán, Ebben a darabban persze nincs is mire rájönni, másrészt meg ez a felvetés nem sajátja az előadásnak: ad hoc ötlet csupán, pedig mennyire tudna erről szólni ez a darab, és milyen jó is lehetne ez! De nem erről szól.

Roppant következetlen az előadás regisztere: hol fojtottan suttogós szerelmi drámázás, hol oldott bohózat, hol egy csipet commedia dell'arte üti fel a fejét, hol élőben bazsevál a hegedűs (Kalló Zoltán), hol cédéről bejátszott zongora illusztrálja a cselekményt, így végül is elég nehéz kitalálni, mi az előadás célja. A végén a szereplők oldják fel a talányt: elmondják, hogy ez most legyen egy komédia, ha már az életben a csalódások úgyis szomorúak. Ennyi. Persze ez lehet cél, de ez esetben érthetetlen, hogy a második felvonásban miért kezd határozottabban jelen lenni a rendező (például a Lombai uramra hulló eső didaktikus motívumával, vagy a Kényesi bárót nyílt színen lefosó varjú kevéssé elegáns képe által), miért nem az első felvonás könnyedebb hangvétele folytatódik, és érthetetlen, hogy Hárs Anna dramaturg a végére önmaga paródiájába forduló félreértés- és félreérzés-halmokból miért nem hozott létre olyan figurákat és helyzeteket, amelyek indokolják a produkció második teljes óráját is. Az előadás egydimenziós karakterei ugyanis nem alkalmasak arra, hogy általuk bármi is közölhető legyen – a fent jelzett soványka "mondanivaló" kivételével, ekként ugyan az előadás példásan beismeri önnön korlátait, a próbálkozás hiányát azért mégis csak hajlamos fölróni az egyszeri néző. Már csak azért is, mert a fentebb említett színészek is "lukra futnak", karakterüket nem tudják kiteljesíteni, összetettségük vagy működőképességük a színészi tehetség és ambíció eredménye, nem az előadás szerves része.

Szóval Lombai uramnak vannak plánumok a tarsolyában, szám szerint vélhetően sokkal több plánuma, mint Valló Péternek ezzel a darabbal kapcsolatban, de ember tervez, Isten végez (no meg a színészi alázat és motiváció), így összességében a Csalódások nem okoz csalódást, sem negatív, sem pozitív értelemben. Ha tényleg nem várunk többet, mint hogy hétköznapi csalódásokat csöppet szépelgő komédiába oltva lássunk a színpadon, akkor ez az előadás akár tökéletesnek is mondható. Ne mondják, hogy nem szóltunk.

_(2012. szeptember 20.)_