Mary Poppins tényleg különös szerzet: maga is nagy híve a rendnek és a fegyelemnek. Csak valahogy máshogyan csinálja, mint a többiek. Például tudja, hogy a keserű orvosság egy kanál mézzel sokkal könnyebben csúszik le az ember torkán. Meg ismer egy csomó még nála is különösebb embert: Bertie-t, a kéményseprőt meg a szóvirágboltos nénit meg a madáreledeles asszonyt és a szobrokat a parkban, akik megelevenednek, ha Mary Poppins arra jár. Jane és Michael, a két gyermek először bizalmatlanul tekintenek ezekre az alakokra: Bertie piszkos, a madáreledeles asszony ijesztő, a szobrok meg fémből vannak. Mary Poppins megtanítja őket arra, hogy nem a látszat a fontos. Meg arra is, hogy ne ítélj elsőre. Meg arra is, hogy embernek lenni érdemes. Sőt arra is, hogy próbáljanak a maguk erejéből menni előre.

Ebben az értelemben a Mary Poppins a legfontosabb darabok egyike, amit egy gyereknek – sőt talán az egész családnak – érdemes megmutatni. P. L. Travers regényhőse, a rejtélyes és minden tekintetben tökéletes Mary Poppins úgy játszik a gyerekekkel, hogy közben olyan értékeket ad át észrevétlenül, amelyek nélkül felnőttként nehéz embernek lenni, mégis olyan gyakran megfeledkezünk róluk. Mondhatnánk, hogy ezek a dolgok – hogy ne a pénz legyen az első, hanem az emberség, hogy a szeretet a legfontosabb, hogy a külcsín és a belbecs nem következik egymásból – közhelyesek és egyszerűek: valóban azok. Mary Poppins világában azonban minden egyszerű – a jó jó, a rossz rossz (bár igazán rossz csak egy van, az, aki a gyerekeket nem szereti: Andrew kisasszony, az apuka, Mr. Banks egykori dadája), a világ pedig érdekes és színes. Mary Poppins azt mondja: az életet lehet és kell is szeretni, és akkor minden rendben lesz. Nem csupán mondja, be is bizonyítja. Lehet, hogy ettől a feje tetejére áll a világ, lehet. De baj ez? Nem lehet, hogy az a világ az igazi?

A Madách Színház előadása igazán megtesz mindent azért, hogy a regények, illetve a Disney stúdió Robert Stevenson rendezte, több Oscar-díjat elnyert 1964-es filmje alapján Julian Fellowes, George Stiles, Anthony Drewe és Cameron Mackintosh által színpadra adaptált musicalje bebizonyítsa: nem csak lehet, hanem tényleg az a világ az igazi. A musical szerzői pontosan tudták, mit szeretnének ezzel a Mary Poppinsszal megmutatni, Szirtes Tamás (ismét nonreplica) rendezése pedig – technikailag parádésan – működteti a jól kigondolt rendszert. A szerzők a Mary Poppins-univerzum alakjait és történeteit arányosan és ép dramaturgiájú érzékkel szabdalták színpadkompatibilisre, sikerrel. Igaz: az új dalok nem érik el a filmváltozatban is szereplő eredeti művek (szerzők: Richard M. Sherman és Robert B. Sherman) szintjét, de ez talán nem is lehetett elvárás. Viszont az előadás látványos, sodró – az első negyedóra talán sokkal gyorsabb is a kelleténél –, precíz, pontos, hallatlan összhangról és óraműpontosságú koreográfiáról téve tanúbizonyságot, ezúttal nem csupán a táncosok és a Kocsák Tibor vezetésével érzékenyen és figyelmesen működő zenekar részéről, hanem az előadás lebonyolításában résztvevő műszaki és technikai munkatársakat illetően is: Banks papa elvárásait – rend és fegyelem – maximálisan teljesítik.

Ha már koreográfia: ott is rend van és fegyelem, de Tihanyi Ákos munkájában az is ott lapul, hogy nem kell mindig akarni valami nagyot csinálni. A Mary Poppins az a musical, amiben a kis gesztusok is felnagyítódnak. Így az obligát táncbetétek mellett a mozgásokban szerepet kap például a kezek és karok apró és finom játéka, és időnként egy-egy, a Disney-filmből ismerős mozdulat idézetjellegű hivatkozása is beleszövődik a koreográfiába. Persze van átvétel a külföldi előadásokból is, például a Szuperfenofrenetikomaxikapitális dalnál. (Ez lett a "szuperkálifradzsilisztikexpiálidózus"-ból Bárány Ferenc fordításában, amely alapvetően színvonalas, sokszor szellemes és ritmusos, de stílusregiszterében gyakran következetlen: könnyen megfér a kissé ódon hangzásúan körülményeskedő szövegek mellett egy-egy színpadi reakció nélküli "figyu", és pár kínos sorvég is becsúszik, például a rím kedvéért a "legott" vagy az erőltetett "ám". Érdemes lett volna eldönteni, hangzásában _mikor_ játszódik az előadás, ezt jótékony homály fedi.) Rózsa István a valóságot és a mesevilágot egyszerre jelző díszlete, illetve Vízvárdi András animációi azonban már sokkal kevésbé építenek a nézői fantáziára – utóbbi néha kifejezetten _sok_, mert vaskos: látszik a trükk, pedig az előadás ügyel arra, hogy a repülések és a semmiből előtűnő tárgyak valódi meglepetést okozzanak – okoznak is, Kiss Zsolt világítástechnikájának, illetve Szűcsborus János szcenikai bravúrjainak köszönhetően.

Persze a _látszat_ csal – mondaná Mary Poppins, és igaza is van: a színház csalás. A kérdés az, milyen jól sikerül leplezni. Baranyai Annamária, aki a madáreledel-árus asszonyt játssza, például jól leplezi: olyan szívesen adná oda neki azt az egy shillinget az ember, annyira szívhez szólóan és magával ragadóan énekli dalát. Jól leplezi Sáfár Mónika is, aki a múlt kísértő, ám rendkívül elevennek mutatkozó szellemeként előlépő Andrew kisasszony szerepében legalább annyira rút és gonosz mint Hókuszpók: a modern gonosz boszorkány ő, noha kitűnő énekesi teljesítménye okán méltán söpri be a közönség elismerését. A többiek kevésbé leplezik jól – pedig rend és fegyelem tekintetében ők sem maradnak alul. Ám a címszerepet alakító Mahó Andrea csak fél óra után hiszi el, hogy most itt tényleg ő Mary Poppins, csupán a konyhai rendcsinálás jelenetétől van súlya a jelenlétének, igaz, addig az előadás olyan tempóban rohan előre, hogy nehéz győzni figyelemmel. Onnantól viszont kifejezetten jól oldja meg az egyszerre rigorózus és csupaszív nevelőnő szerepét. Szente Vajk (Bertie) őszinte odaadással és teljes erőbedobással szórakoztatja a közönséget, tényleg lenyűgöző az általa mozgósított energia, amihez őszintén tud mosolyogni is. Azonban Szente egyáltalán nem érzi szerepének összetettségét: Bertie-nek afféle konferansziéként a közönséggel élő kapcsolatot kellene tartania, de ezt a rendezés teljesen mellékesnek, mintegy feleslegesnek tartja, így csak néha csodálkozik az ember, hogy kerül Banksék nappalijába a kéményseprő. Itt ütközik ki az a bátortalanság, hogy az előadás nem kíván reflektálni magára, az "itt és most"-ra semmilyen szinten – _csak_ a mesélést és a lenyűgözést tartja feladatának.

Így válik "csak" mesebeli kartonpapírcsaláddá a Banks família: Szerednyey Béla mint George, a családfő tart attól, hogy – gyermekei hatására hozott – az emberi szempontokat az anyagiaknál előbbre tartó döntése miatt kidobják az állásából, és emiatt szomorú, ráadásul exdadája is rátelepszik a házra. Szerednyey mindezt kissé hadarva, határozottsággal vegyes laza félelemmel (majd a probléma megoldódása után laza megkönnyebbüléssel) játssza el, és egy fél gesztusa sincs arra vonatkozólag, hogy az állás elvesztésétől való félelem nem csak a mesében történhet meg. A feleségét, Winifredet játszó Ladinek Judit alakítása ennél is kevesebb: szép és kedves, de nem tudja, mit kellene csinálni. Szerencse, hogy Jane és Michael sokkal életrevalóbbak szüleiknél – Hajdu Virág és Berecz Kristóf Uwe végtelenül aranyosan, feladatukat szeretve (és bizony a felnőtteknél sokkal nagyobb önreflexióval) játsszák a két Banks-utódot.

Mert hát az _ember_ nemcsak a Cseresznyefa utcában fontos, hanem a színházban is. A Mary Poppins bemutatóján – egyelőre – a technika a hangsúlyosabb. Sokkal jobb lenne, ha egy előadás bemutatása nem cél, hanem eszköz lenne. A célokat az abszolút hibátlan Mary Poppins tökéletesen meghatározza, és a jelek szerint érdemes bízni benne, hiszen bizonyított. Itt is és most is.

Szóval azzal, hogy szuperfenofrenetikomaxikapitális, nem vitatkoznánk. Az abszolút hibátlannal azért mégis – pedig rend van és fegyelem. Lehet, hogy nem _csak_ ettől lesz valami abszolút hibátlan. Paradox módon valahol éppen ez a Mary Poppins leglényege.

_(2012. szeptember 21.)_