Első pillantásra az egész olyan, mintha egy 3D-s kifestőbe csöppentünk volna: fehér falak, fehér padló közepén terjedelmes, négyzet alakú, (mű)fűzöld szőnyeg, rajta fehér székek, egy fehér szövettel letakart, túlméretezett asztalszerűség, fentről fehér horgony lóg, balra elöl kitömött vörös róka felemelt farokkal. A fehér székeken egy nő fehér menyasszonyi díszben, lehajtott fejjel, illetve egy barna ruhás férfi, kezében piros lábassal drapp mézgát gyurmázik az arcán, a zöldön kívül sötétruhás férfi barna cimbalommal.

Még mielőtt a zenész belekezdene zaklatott és zaklató akusztikus felvezetőjébe, és a férfi elkezdené magyarázni, hogyan kell optimálisan – istenkísértő túlzások nélkül – beverni egy szöget a fába, és egyáltalán mielőtt a játszók belemozdulnának a felfestett világba, egyértelmű, hogy ebből a fehérséggel határolt térből nincsen számukra kiút.

A menyasszonnyal és vőlegénnyel induló szüzsé a lehető leghétköznapibb narratíva. Debreczeni Márton rendezése rituálét idéző aktusokon, elemelt gesztusokon keresztül mintegy magasba tartva körbeforgat egy emberpárt. Eleven intellektussal és jó érzékű léleklátóként mutatja meg, ahogy ők ketten ráébredések egymásutánján keresztül egymást – és önmagukat – megtapasztalják. Az előadók rezzenéstelen tekintete mögül kibukkanó, szaggatott mozdulatai beszédes, helyenként megrázó erejű vallomások, sebészi pontosságú bemetszések egy kapcsolaton. (A szórványosan háttérre vetített mozgóképek – egyszerre pulzáló gömbölyded fénytestek, lassan szaporodó fekete folyások a fehérben, stb. – néha feleslegesnek tűnő mankóként segítik őket mindebben.) A férfi egy kutya felé indított gesztusba bújik ölelésül, amiből párja kiolvad, a férfi megdermedt hiányként marad mozdulatlan, majd a nő kap a férfi után, s fagy bele a kiürült szorítás groteszkjébe: egyre vehemensebben keresik, és egyre bizonyosabban nem találják egymást. Egy férfi, aki akar ölelni, de nem tud, és egy nő, aki akarja, hogy öleljék, de engedni nem tudja, együttlétük azonban megfellebbezhetetlen. Alakulnak, de nem változnak. Ölelések és megragadások, fennakadások és újraindulások, támaszkeresések és megtámasztások hiábavalósága között egy csók, amelyben nő és férfi az összetapadt száj tengelyén megakasztott halként forgolódik, egymást kerestükben is kerülve. Egy korábbi mozdulatsor átiratában villával – egy metronóm kelletlenségével – szúrnak egymásba és dőlnek előzékenyen párjuk szúrásába, itt sem változott semmi, éppen csak villa került a kezükbe. Új és újabb oldaláról mutatják meg nekünk ugyanazt a hiányt, új és újabb próbákon keresztül ugyanazt a kudarcot.

A darab karakteres formája (rituális hangvétele, érzékletes jelbeszéde) és az általa megmutatottak egy tömbből faragottsága élményszinten is majdnem hézagtalanul illeszkedik egymáshoz. (A budapesti premieren itt-ott felfedezhető volt kisebb szétcsúszás Nagy Csilla és Debreczeni Márton közös improvizációjában, de ez nem vált zavaró mértékűvé, és némi jóindulattal akár össze is olvasható az egymást nem találás alaphelyzetével.) A hol egymásba folyó, hol tördelten egymást követő jelenetek az egyik pillanatban már-már szakrális komolysággal vonzanak magukhoz, majd a következőben egy lehetetlen, gázzal töltött kék műanyag cápa propellerezik be a levegőben, szürcsög-röcsög néhányat, és a nézők valódi és a játszók játszott megrökönyödése közepette kilebeg. Az ilyen és ehhez hasonló megbökések nem csupán ritmikus lélegzést adnak a játéknak, de folyamatos, gondolkodásnyi távolságot hoznak létre a látottak és a befogadó között. A 100 ölelés ugyanis nem tanmese: egyszerű, de messze nem egyértelmű.

Az előadás a kortárs mozgásművészetben szokásoshoz képest nagyobb mértékben jelbeszéd, és néha össze kell szednie magát a befogadónak, ha egy-egy történést nem csupán az érzés szintjén szeretne magában elrendezni, de intellektuális értelemben vett izgalmassága nem függőleges és vízszintes feladványokból áll. A darabbéli világból ugyan már a szcenika szintjén sincsen kiút (a nagy kékcápától függetlenül), mégsem válik valamiféle páros létzárvánnyá vagy zárt, metaforikus szigetté. A nő integetése a darab elején tudás, hogy látják őket, és ez ebben az esetben nem egyfajta brechti kikacsintás, hanem a leghétköznapibb közösség jelzése. Egy – valamiképpen talán a nászhoz kötődő – női szólón kívül fehér fények világítják meg a játékteret, ezzel is jelezve a folyamatos szem előtt létet. Néha mintha a kívülről érkező zene mozdítaná meg a játszókat, máskor mintha a mozgás vezetné a zenész játékát: kettőjük világa és a külvilág egymásba ér. Ez nem pusztán érzékeny és ihletett melodráma két ember össze nem álló összetartozásáról és istenkísértő egymást-kereséséről.

A zárójelenet végén egymás mellett nő és férfi, ölelésről álmodnak. Vajon a külvilág tette őket képtelenné, vagy már magukban hordták a lehetetlenséget? El tudnak majd bújni, el lehet bújni, el kell bújni? Maradt még bennük szufla? Háttal ülnek nekünk, egyenes derékkal. Vannak a nézők között, akik ekkor kinéznek a zenészre. De a zenész sem mozdul. Nincsen válasz.