A fiatalok motiváltak, energikusak, frissek és elszántak, az embernek egy pillanatra sincs kétsége afelől, hogy valamennyien elhivatottan és koncentráltan akarnak színházat csinálni. A jelenetek pörögnek, ötletekkel kibéleltek, kreatívak, szókimondóak, de ízlésesek és nem harsányak. Nem kétséges, hogy figyelik a körülöttük lévő világot, pontosan meg tudják formálni az általuk felismert karaktereket, akik főként a vidéki kocsmák jellegzetes figuráiból állnak – a társulat ugyanis egy két hetes gyalogtúra élményeit vitte színpadra, amelynek a végén Miskolcra érkeztek. Bár Szőcs Artur rendező közel sem következetes a társulat tagjainak bemutatásában – Rusznák Andrásról, Simon Zoltánról, Zayzon Zsoltról vagy Bohoczki Sáráról például nem tudunk meg semmi személyeset –, azonban nagyjából képet kapunk arról, hogy ki kicsoda, igaz, valódi viszonyt a miskolci színházzal kapcsolatban csak Molnár Gusztáv és Fritz Attila fogalmaz meg. Előbbit valódi kíváncsiság motiválja a vidéki kőszínház működését illetően, amit elkötelezett alternatívként oly' nagyon megvetett, utóbbit őszinte kétségek gyötrik, hogy egy városban, amiről nem tud semmit és soha még a közelében sem járt, hogyan is kezdhet el színészként dolgozni.

Az előadás főleg formájában hordozza az új idők új szeleit. Szőcs egy hangszereitől megfosztott zenekar deformált frakkos-kisestélyis tagjainak öltözteti fel a társulatot, díszlet pedig nincs, illetve csak néhány kottatartó, valamint zseblámpa segít a jelenetek színrevitelében. Mindez egyrészt alkalmas arra, hogy a kocsmai életképtől és a bemutatkozó bejátszásoktól a személyes hangvételű jelenetekig terjedő alapanyagot valahogy összetartsa, másrészt némiképp öncélúnak tűnik annak fényében, hogy miért pont ezek a jelmezek voltak szükségesek ahhoz, hogy az üzembiztos stilizáció megszülessen, és miért nem valami egészen más. Bár igazából arra sincsen válasz, hogy a háttérben kivetítőn zajló mozgóképek pontosan milyen viszonyban állnak magával az előadással, azokon ugyanis vagy meztelen testek vannak mérsékelten innovatívan toposszá emelve (és társulati szinten ugyancsak következetlenül bemutatva), vagy a túra során forgatott videódokumentumok peregnek a vásznon.

Mindez jó színvonalon, de saját hangját inkább keresve, mint találva megy egészen addig, míg Szegedi Dezső - aki Máhr Ágival és Seres Ildikóval együtt már a színházban csatlakozott a csapathoz – egy megindítóan belülről jövő, közvetlen és személyes monológgal – amelynek középpontjában a félelem és a város áll – egy csapásra világossá teszi, hogy elemi erejű szunnyadó színészi energiák várják szabadulásukat. Ugyanez Máhr Ági öntemetés-jelenetére és Seres Ildikó komplett jelenlétére is igaz. Ugyanakkor szó nincs hurráoptimizmusról, sőt, némiképp forr is a levegő múlt és jövő között, de talán jó politika lesz ezt a felszínen kibeszélni, sőt mindebbe a közönséget is bevonni. A nyíltságra mindenesetre, úgy tűnik, van alkotói készség.

Ugyanakkor ehhez kell még valami, a Mi és Miskolc ugyanis minden szándéka ellenére nem győzte meg a miskolci közönséget arról, hogy róluk fog szólni mostantól a színházuk. Nem lett mozgalom a Mi és Miskolcból. Talán azért nem, mert minden igyekezet ellenére az előadás sokkal inkább készült a „mi”-ről, mint Miskolcról. Mert még igazán nem róluk, hanem a társulatról és útkeresésről szól a fáma, ami persze akár evidensnek is mondható, csak épp így elvész valami elemi is az egészből, ez pedig az, hogy a néző pótolhatatlannak érezze magát. Egyelőre nem az, de hogy sokkal inkább szükséges a jelenléte és az érdeklődése, mint az elmúlt időben bármikor volt, az biztos.