Szép Ernő – mai iskolai körülményekre jó dramaturgiai és valóságérzékkel adaptált – darabjában szó szerint megtörténik az, ami általában csak átvitt értelemben szokott: a hatalom eldönti, hogy mi jó az alárendeltjének, és ezt mindenáron rá akarja tukmálni. Esetünkben az igazgató úr leginkább önmagát tukmálná rá Kis Idára, az önkényesen létszámfelettinek nyilvánított végzős diáklányra, és ehhez a meggyőzés és ajándékküldés hasztalannak tűnő eszközei után a nettó zsarolást választja.

Vagyis Ida választhat: vagy megy, vagy dobja Sanyit, a barátját és elfogadja az igazgató úr lelki és testi közeledését. Igazgató úr a cél érdekében mindenre képes: kollégáival jelenteti a 12.d legfrissebb pletykáit, szabályos megfigyelés alatt tartja az iskola kapuját, Ida és Sanyi találkozásait, miközben apró figyelmességeket helyez el Ida szekrényében. Ám Ida rá se bagózott, ezért folyamodik ahhoz, hogy kirúgással fenyegesse meg.

Ugyan ma már gimnáziumi helyet találni nem olyan nehéz vállalkozás, mégis érthető, ha a lány – aki nem feltétlenül van képben a középiskolai férőhelyek alakulásának tekintetében – könyörgőre veszi, ám lassanként fölfogja, hogy nem a kérlelés hat, itt ő maga a cél, és elhatározza, hogy feláldozza magát. Ám szerencsére a racionális szándék nem tudja meggyőzni a kamaszszívet és -lelket, ráadásul igazgató úr nem hosszabb távban gondolkodik, hanem itt, most, azonnal, ami elég ahhoz, hogy folytatólagosan jól összezavarja, ekképpen egyfajta érzelmi hintába kergesse mindkét felet.

Végül is ez egy közhelyes történet, ám Vékes Csaba ritmusos, a humor lehetőségét minden alkalommal észlelő rendezése, valamint Katona László és Sárközi-Nagy Ilona játéka hozzájárul ahhoz, hogy transzparensként értelmezzük a helyzetet, noha megvan a veszélye, hogy egy iskolai osztályteremben egy diákcsoport az iskolai sztoriról a maga konkrétságában kezdjen gondolkodni. Ezzel a feldolgozó drámafoglalkozásnak kell megvívnia, a feladat nemes. Mindazonáltal ha sikerül a kiszolgáltatottság, az alá-fölérendeltség viszonyai, a kapcsolatteremtés általános kérdései szintjén megszólaltatni a diákokat, az előadás mindenképp betölti küldetését. Ahogyan érdekes lehet végigkövetni Katona húzd meg-ereszd meg játékát, az álcázás és a színvallás egymásba öltődő pillanatait, a zsarolóból wannabe szeretővé váló, kamaszosan kanos, kapkodó, mégis határozott igazgató urát, aki semmittevésében rossz diákként maga is papírgalacsinokat hajigál a szemétbe, miközben jól vasalt inge és trendi nyakkendője mögé rejti a tomboló önzés gátlástalan aljasságát. Váltogatja a férfiszerepeket, a hódító lehetséges arcait, miközben egyre lejjebb csúszik az erkölcstelenségben, kiélvezve azt, hogy ő van _felül_. Mindennek tetejébe – és ez Katona játékának valódi értéke – néha képes az ember megsajnálni ezt a szeretettelen, érzelmileg a tinédzserek szintjén megrekedt alakot, aki ugyanúgy fitogtatja az erejét, ugyanúgy verbálisan le akarja győzni Sanyit, ugyanúgy akar bújni, mint egy hebrencs serdülő fiú. Ugyancsak izgalmas felidézni Sárközi-Nagy Idájának értetlenségét, kétségbeesését, felismerését, hazugságát, majd annak megtagadását. Ida megpróbál betagozódni, megpróbál úgy tenni, mintha – de nem megy. A darab ugyan abszurdba hajlik kissé, s amikor már nincs tovább, érkezik egyfajta feloldás – így ugyancsak izgalmas kérdés a diákok felé a hogyan tovább.

Mert ezt a darabot nekik kell befejezniük. Vajon meddig mehet el egy ilyen zsarolás? Meddig lehet tűrni, hogy valaki visszaéljen a felelősségével? S mi lesz akkor, ha a farizeusság álarca végleg lehull? Amikor már annyira nyilvánvaló, hogy meztelen a király, hogy büntetlenül ki is lehet mondani? Vagy: mit tehetünk azért, hogy a személyes vágyak kielégítésére használt hatalom elnyerje azt, amit érdemel? Egyáltalán: miért mások akarják eldönteni, hogy mi nekünk a jó? Miért másznak be a hétköznapunkba, az otthonunkba? És ezt nekünk miért kellene még szeretnünk és tisztelnünk is? Miért hagyjuk, hogy így legyen?

Számtalan nagyon-nagyon fontos kérdés, amit a produkció fölvet. Az iskolában _is_.