Nem szánalomból, nem sajnálatból, de nem is azért, mert kötelező, hanem egyszerű emberségből – valami ilyesmire és intelligens párbeszédre próbál serkenteni minket Scherer Péter rendezése. Hiszen a vak is ember, ugyanolyan, mint te vagy én, csak éppen nem, vagy csak kicsit lát. Ugyan a Sárosdi Lilla játszotta Lilla valamikor nemrég veszítette el látását, és ezért nem kevés lelkitusán esik át, de ezek során szemmel láthatólag nem deformálódik, nem válik sem furcsa ufóvá, sem valami metadimenzionális lénnyé. Ember marad. És míg ebben bizonyosságot nyerünk, nem mindennapi kalandokban részesít minket a Vakság.

Az előadás története – már amennyiben a kevert idősíkokban beszélhetünk ilyenről – azzal indul, hogy egy vak nő ül a sarokban, várja a hallgatóságát, aztán amikor megérkezik, szólnak neki, hogy mehet, és elkezd sztorizni. Először csak furcsa hétköznapi helyzetekről, például hogy hogyan dobtak a még teli kávés poharába egy százast, amiről azt hitte, hogy egy galamb pottyantott bele szálltában, aztán összekeveri a tízezrest az ezressel. Látók és nem látók számára is ismerősen zavarbaejtő félreértések ezek a mindennapokból. Aztán egyszer csak a szeme abbahagyja a rángatózást, leveszi a fekete napszemüveget, és már a látó Lilla áll előttünk. Továbbra sem a színész, hanem a szereplő – bár ez a kettő észrevétlenül összefonódik –, és elkezdődik egy másik történet az eléggé hányattatott gyerekkorról, sőt még egy, valahonnan onnan kiindulva, amikor Lilla a rendelőben böngészgette a latin kifejezéseket, és a konyha-latintudását megtámogatva némi internettel végül rájött, hogy a furcsa szavak valójában áttételes rákot takarnak. Innen kezdődik a látás elvesztésének kálváriája, a tíz dioptriától a teljes vakságig.

Ám a Gyulay Eszter által szerkesztett szövegek szerencsésen nem megható sorstragédiát rajzolnak ki. Persze a helyzet maga, hogy Lillának _végig kell néznie_, ahogy elveszíti a látását, borzasztó, de az előadás egy pillanatig sem erre a drámára helyezi a hangsúlyt. Sárosdi Lilla nem egy szerencsétlen, vagy sajnálatra méltó embert ábrázol, hanem egy olyan nőt, aki nehéz gyerekkora ellenére megőrizte vidámságát, aki bár szinte beleőrül a rák és vak szavak mentén áradó szabad asszociációs tengerbe, aki fejben két személyiségre osztódva vitatkozik önmagával a vakság elfogadásán, és aki komplett élményt nyújtva képes a reklámok életidegenül felhőtlen és álvidám hangsávját élőben megszólaltatni. Mindent egybe vetve: ember, szokásokkal, furcsaságokkal, vidám és szomorú élményekkel.

A történetben egy különleges forma vezet végig minket. A szembecsukás nem egyszerűen a vakság jelzése, hanem az egyes szálakat elválasztó és azok között vezető eszköz is egyben, ahogy az időben való ugrálgatás se csak egy divatos narrációs stílus, hanem egy bonyolult alagútrendszer, aminek a végén Lilla világában kötünk ki – mindeközben pedig minden interakció, minden nézőkkel való kontaktus valahogy pont azt az érzetet eleveníti fel, amikor az ember azon civódik, hogy segítsen-e a másiknak vagy ne. Igen vagy nem? Vak vagy sem? Szóljak vagy ne? Odamenjek hozzá vagy észre se vegyem? A játék pedig végig egyértelmű – még ha nem is minden egyes pillanata olyan sodróan magától értetődő (a "nulladik" előadáson vagyunk egy budapesti gimnáziumban, amikor először kerül a célközönség elé a darab, amely munkamódszeréből és a tanteremszínház műfaji jellegéből adódóan viszontreakciókkal válaszol a nézői reagálásra) –, és nem csak a főszereplőről szól, hanem az ő vakságával, annak az érzetével és tapasztalatával, a hozzá fűződő kétségekkel és kérdésekkel való megismerkedésről. Amik nem csak egy látását vesztett ember gondolatai, hanem a mieink is.

Ha kétségeink vannak egy vak embert észrevéve, a legegyszerűbb megkérdezni, hogy segíthetünk-e. Persze nehéz félretenni a "ne állj szóba másokkal" parancsot, amelyet gyerekkorunkban oly rigorózusan belénk ölt a féltő szülői szeretet – itt azonban másról van szó. Vedd észre, hogy mások is vannak körülötted, és lehet, hogy a te segítségedre szorulnak. Hiszen, ami megkérdőjelezhetetlen az előadás végére, hogy legyen Lilla bármilyen, azt mindenki nyugodtan kijelentheti róla, hogy ember – mint mi. Mint bárki az utcán, aki annyit biztosan megérdemel, hogy emberként nézzünk rá – a másiktól zavarba jönni, úgyis csak a saját zavaraink miatt tudunk. A tesztelőadáson a fiatal tesztközönség vette ezt a lapot. Lehet, hogy nem ők tapogatóznak a sötétben, hanem az egymásról való gondolkodásunk.

_(Teleki Blanka Gimnázium, Budapest, 2012. április 24.)_